2012. december 31., hétfő

Best of 2012

Az év utolsó napján stílszerűen  lássuk az idei év legjobbjait: (dőlt betűvel Alexaa észrevételei)

Az év filmje: Skyfall - Felhőatlasz.

Felhőatlasz


Az év könyve:  Julie Oringer: Láthatatlan híd - kivételesen egyetértek. Ez is megesik néha.

Az év prózai színházi előadása: Frankenstein - passz :)
Az év zenés színházi előadása: Miss Saigon - passz :)
Az év tévésorozata: Sherlock - Sons of Anarchy, nem kérdés :)

BUÉK mindenkinek, a kulturális kalandok 2013-ban folytatódnak!

2012. december 29., szombat

Hidegvérrel

Truman Capote - Hidegvérrel




Egy újabb könyv kipipálva a listáról, ezúttal Truman Capote regényét olvastam el. A könyv egy, a keletkezése idején hatalmas felhördülést keltő gyilkosságot dolgoz fel: 1959 végén egy tipikus "unalmas" amerikai kisvárosban szó szerint kiírtottak egy családot.Akkoriban nagyban tartott az "aranykor", az emberek még bíztak egymásban, nem zárták a bejárati ajtót, öröm, boldogság, happyness. Nos, ebbe rondít bele két korábbi elítélt, akik azt a fülest kapták, hogy a Clutter házban egy rakás pénzt találhatnak. Sajnos nem tudták, hogy a családfő csekkfüzetet használt, kb. 50 dollár készpénz volt az egész házban. Az már sose derül ki, miért nem hagyták el a házat, mikor kiderült, hogy szinte semmit nem fognak onnan elvinni - lemészárolták a négyfős családot. Dick és Perry, a két elkövető ezután pár hónapig kóborol, nyaralgat, de végülis elfogják őket, és fel is akasztják őket.
Ennyiről szól a könyv, és nekem eléggé nyögvenyelős volt. Lehet azért, mert már sajnos nem okoz akkora felháborodást egy család kiírtása, mint 50 évvel ezelőtt, lehet azért, mert Capote regénye túúúúl részletes. Még azt is leírja, hogy a főúton két girhes macska mászkál éjszakánként, és a kocsik első lökhárítójára akadt madarakat eszik meg. Nekem ez már túl részletes. 
Bár nem szoktam ilyet mondani, de a könyv helyett inkább ajánlom a belőle készült filmet. Két nagyon jó megfilmesítést is megemlítenék: a Hidegvérrel című filmet, főszerepben Eric "Juliatestvére" Roberts és Anthony "Greendoki" Edwards. Nyomasztó film, de nagyon hűen követi a könyvet. 
A másik film a Capote címet viseli, főszerepben Philip Seymour Hoffman - ez inkább Capote-ra fókuszál, és itt ugyanaz a "szájbarágós" stílus érvényesül, mint magában a könyvben.
Az első filmet azoknak ajánlom, akik a könyvre kíváncsiak, a másodikat azoknak, akiket érdekel az író is. 

Végső kritika: jó-jó a könyv, de nem az igazi. 

2012. december 27., csütörtök

Magic Mike

Van az úgy egy lány életében, hogy elég volt Dosztojevszkijből, és egy agyeldobásos bulira vágyik. És ha már buli, akkor legyen buli, jöhetnek a  chippendale fiúk! Nos, ebben a filmben eljöttek. elég számosan, szerencsére.
Van ugyan némi sztorija a filmnek, de elég halovány: Mike (Channing Tatum) a helyi sztriptízhős, aki bevezet a melóba egy ifjoncot (Alex Pettyfer, aranyos, majd meglátjuk, mi lesz belőle), akinek belezúg a nővérébe (Cody Horn, szerintem oltári nagy tévedés volt, egyáltalán nem meggyőző, csak teng-leng a vásznon), akinek a kedvéért megváltozik, felhagy a sztriptízzel, rendes munkába kezd helyette.
De kit érdekel a sztori, amikor egy rakat jó pasi sztriptízel a filmvásznon? Channing Tatum a való életben is sztriptíztáncos volt karrierje hajnalán, látszik is, nagyon jól nyomja. Színész képességei nem nagyon vannak a srácnak, de szerencsére nem is nagyon erőlteti, inkább jól kidolgozott izmaira hagyatkozik (ami nem baj, ilyen is kell), és ez ehhez a filmhez tökéletesen elég. Alex Pettyfer mellett jó néhány jótestű fiú is feltűnik a filmben, amelynek nagy erőssége a profi táncos produkció, belehúztak a fiúk rendesen.
De aki miatt igazán érdemes megnézni a filmet, az Matthew McConaughey. Róla azt kell tudni, hogy ő rendelkezik Hollywood legjobb felsőtestével túl a negyvenen is. Amúgy kiváló színész, csak ezt senkit nem szokott érdekelni..Ő a bár tulajdonosa, a műsor ceremóniamestere, az alfa és az omega. Simán lejátszik mindenkit a vászonról, lubickol a szerepben, angyali és démoni egyszerre. És természetesen a végén ő is sztriptízel nekünk egyet. 
Habkönnyű történet, felhőtlen kikapcsolódás. Channing Tatum és barátai összeálltak bulizni egyet, ami nagyon jól sikerült. Ennyi és nem több.

2012. december 26., szerda

Kása

Kása, azaz Kásás Tamás, Magyarország legjobb vizipólósa. Ezt nem én mondom, hanem a szakma.
A vizipólóban hosszú évekig mi, magyarok voltunk a világ legjobbjai. Athén, Sidney és Peking olimpiai aranya után az idei ötödik hely Londonban hatalmas pofon volt. Jómagam is csak ültem a meccs után, és nem hittem el, hogy nélkülünk játszák a döntőt, véget ért az aranykor. Ma már tudjuk, hogy a Kemény-éra, amelyben én felnőttem, szintén véget ért, hiszen Kemény Dénes nem vállalta tovább a kapitányi teendőket, viszont ő lett a sportág hazai elnöke, tehát a jövő biztató.
Az elmúlt kb. 15 évben a vizipóló alapvetően két emberről szólt: Kemény Dénesről és Kásás Tamásról. Kásás, vagy ahogy egy ország hívja, Kása egy öntörvényű zseni, ha nincs kedve játszani, akkor ott sincs a pályán, de ha jó napja van.. Ha látta valaki a sidney olimpia döntő meccsét, az tudja, hogy miről beszélek. 
Minden létező nemzetközi kupát megnyert különböző olasz csapatokban, ráadásul háromszoros olimpiai bajnok. A három olimpiai döntőt eksztázisban éltük át (mármint én és kis családom): Athénban az első olimpiai bajnoki címnek örültünk, Sidneyben Kása volt az isten, ő nyerte meg nekünk az olimpiát, Peking uncsi volt, az amcsik nem voltak ellenfelek. Peking után aztán kezdett akadozni az arany-gépezet: nem jöttek a tornasikerek, de mindenki legyintett: majd az olimpiát megnyerjük. Aztán jött a sokk: az ötödik hely. 
Én nem igazán értettem, hol mentek félre a dolgok, ebből a könyvből végre megtudtam. De nemcsak ezt: Kása röviden összefoglalja eddig életét, kegyetlen őszinteséggel írja le, hogy az élsportolói lét minden, csak nem fáklyásmenet, a sikerekért nagyon keményen meg kell dolgozni, a magánéletet be kell áldozni az aranyakért. Lezárás ez a könyv, egy csodálatos sportpályafutás lezárása. És egy új élet kezdete: Kása Amerikába megy, gyerekeket fog tanítani. 
Köszönjük a három olimpia aranyat, a szép pillanatokat, a hatalmas csatákat, sok sikert kívánunk a "civil élethez", te vagy a bajnok!

2012. december 25., kedd

Pi élete

Nos, a jövő évi Oscar díj technikai kategóriái ezennel elkeltek. Ez már biztos.
Végre megtudtam, mit tud a 3D! Az agyatlan akciófilmekhez, és a nagyon dögös képregényfilmekhez érdemben nem sok mindent tett hozzá ez a technika, a bájos rajzfilmeket ugyan cukibbá tette, de ez a film bizonyítja, hogy értő kezekben művészetté válhat a csúcstechnológia.
Pont az van meg benne, ami A hobbitból hiányzott: a mondanivaló, a filozófiai mélység.
A történet röviden: Pi egy indiai fiú, akinek a szülei magánállatkertet tartanak fent, és a politikai változások miatt új életet akarnak kezdeni Kanadában, néhány állatuk társaságában hajóra szállnak és elindulnak választott hazájukba. De hajótörést szenvednek, egyedül Pi és néhány állat: egy zebra, egy orángután, egy hiéna és Charlie Parker, a tigris éli túl a katasztrófát. Rövidesen  ketten maradnak: Pi és a tigris, összezárva egy kis csónakban a tengeren, együtt küzdenek a túlélésért. Nem tűnik túl izgalmasnak, ugye? Pedig az! Hihetetlen látványorgiában jelenik meg a tenger mindennapi élete: bálna, haleső, elvarázsolt sziget, stb.
Bár a film elején lelövik a poént, hiszen Pi mondja el a történetet egy újságírónak, tehát biztosan túl fogja élni a kalandot, mégis végigizguljuk az eseményeket: hogyan szelídíti meg a tigrist a fiú, hogyan harcolnak egymással, a fiú belső harcait, a lélek próbáját, az elme egyre mélyebb bugyrait. Egy fantasztikus belső utazás, amelynek a végén nagyon sokat megtudunk saját magunkról is. 
A film egy híres regény alapján készült, Ang Lee (Értelem és érzelem, Túl a barátságon, Tigris és sárkány) kezében pedig életre kelt a képzelet. A csúcstechnika Charlie Parker, a tigris alakjában mutatkozik meg igazán: fel sem tűnik, hogy animációról van szó, teljesen élethű az állat, sőt még érzelmeket is képes kifejezni. Félelmetesen jó, tényleg, hihetetlen, hogy már itt tart a technika..
De a technika semmit sem érne a jó forgatókönyv (nagyon nehéz regényből jó forgatókönyvet írni, lásd pl. A hobbit), a tökéletesen kiválasztott főszereplő (Suraj Sharma  kifejező arca és eszköztelen játéka nélkül a film csupán matiné lenne, hiszen hiába a technika, minden film a színészeken áll vagy bukik), a jó arányérzék (a jelen és a múlt folyamatosan egymás mellett létezik, nem szájbarágós a mondanivaló, gondolkodásra késztet, katarzist ad) nélkül.
Mindenkinek javaslom ezt a filmet, a gyerekek és a felnőttek szintjén is katarzist nyújt, érdemes megnézni!
 

2012. december 23., vasárnap

Szabó Magda: Az ajtó


Tegnap este a királyi tévé leadta Szabó István filmjét, Az ajtót, amely Szabó Magda világhírű könyvéből készült. Nagyon kíváncsi voltam a filmre, hiszen a regényt imádtam, Szabó István az egyetlen Oscar-díjas magyar rendező (igen, Rófusz Ferencnek is van egy kis szobra, de ő animációért kapta, nem filmért), Helen Mirren, ugye Helen Mirren (Oscar-díj megérdemelten A királynőért), ennek a filmnek égnie kellett volna.
Hát igen, égett bizony, elégett, kiégett.
Szabó Magda könyvein nőttem fel: Tündér Lala, Sziget-kék, aztán persze jött az Abigél (van valaki, aki nem látta a fantasztikusan jól sikerült tévésorozatot Szerencsi Évával?), a Régimódi történet (ebből is nagyon szép tévéfilmsorozatot készítettek), a Für Elise stb. Szabó Magda stílusát röviden úgy foglalnám össze, hogy ő a női Márai. Egy polgári világot mutatott meg nekünk, amely azóta elsüllyedt a történelem tengerében, régimódian, ízesen írt, tehetségét nemcsak hazánkban ismerték el, nemzetközi díjat is nyert. Még a halála is stílusos volt: olvasás közben csendben elaludt. Hiányzik.
Az ajtó című könyvet néhány éve olvastam, és nagyon tetszett, mert nagyon személyes volt: Szabó Magda saját házvezetőnőjéről, Emerencről írta, aki egy nagyon különleges személyiség volt, hosszú éveken keresztül éltek sajátos szimbiózisban. Amikor megtudtam, hogy Szabó István fog a könyvből filmet készíteni, nagyon megörültem: ez a könyv éppen az ő stílusához illik. Aztán kiderült, hogy Helen Mirren lesz Emerenc, mi kell még, ebből filmünnep lesz! 
Nem lett az sajnos, egy tisztességesen elkészített, közepes tévéfilm lett belőle. Hol csúszott félre a film?
Az első nagy hiba: a forgatókönyv. Egy irodalmi alkotásból akkor lesz jó film, ha az alaphangulat megmarad. Amihez az első pont az, hogy nem tiszteljük az írót, a film érdekében könyörtelenül bele kell nyúlni az alapanyagba. És főleg: tudjuk, hogy mire akarjuk helyezni a hangsúlyt a filmben, én itt nem láttam ezt, ettől teljesen szétesett a film.
A második nagy hiba: Martina Gedeck. Én elhiszem, hogy európai értelemben vett nemzetközi sztár, és el kell adni a filmet, de ez nem ok arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk az alapszabályt: egy film akkor működik igazán, ha van két egymással szemben álló egyéniség, akiknek a harca érdekli a film nézőjét. A regényben ez teljes mértékben működött, azonban Martina Gedeck és Helen Mirren nem ugyanaz a kategória, Helen Mirren zseniális a szerepben, viszont Martina Gedeck csak tévetegen bolyong a filmvásznon, nincs ereje az alakításának, szépen fényképezett bábú csupán. 
A harmadik nagy hiba: Szabó István. Nagyon fáj ezt leírnom, de ez a film bizony nem méltó hozzá. A Mephisto egy zseniális alkotás volt, méltán kapta meg érte az Oscar-díjat, a Redl ezredes, A napfény íze, A csodálatos Júlia mesterművek. Az utóbbi évek alkotásainak színvonala azonban sajnos folyamatosan csökkent. Ennek nagyon sok összetevője van: a filmgyártás nehézségei, Koltai Lajos operatőri munkája pótolhatatlan, a kor nem kedvez az ő stílusának stb.
Összességében azt tudom mondani, hogy szomorú vagyok, nagy lehetőséget szalasztottunk el, nem ez a film fogja visszaadni nemzetközi szinten a magyar film rangját. Kár érte.

2012. december 19., szerda

Steve Berry: A császár sírja

Jó ideje már, hogy a Vam Design Centerben megnéztem az agyaghadsereget. Lenyűgöző volt a látvány, még kis léptékben is. Egy ősi kultúra lép elő velük a történelem homályából, hihetetlen, hogy mire voltak képesek egykor régen a kínai művészek. Kínában találták fel például a kengyelt, a vízórát, a porcelánt, az iránytűt. Ja igen, és ők fúrtak először olajat. Sokáig lehetne sorolni a tudomány és a művészet csodáit, egy nagy birodalom nagy alkotásait. Igen, birodalom, hiszen Kínában 221 óta a császárság volt az államforma. (A császárság végóráját és az új Kína megszületését nagyon hatásosan mutatja be Bertolucci Az utolsó császár című filmje, történelemrajongóknak kötelező mű!). Sok császár volt a történelem során, de "a" császár, a sorban az első, Csen Si volt. Nem volt nagy államférfi, dehogy, egy despota katona volt, de ő egyesítette Kínát, ő hozta létre a birodalmat. Az ő síremlékét őrizték az agyagkatonák. A sír valahol a katonák közelében, egy domb belsejében található, ha nagyon akarnák, megtalálhatnák, de érdekes módon a kínaiak nem nagyon forszírozzák a dolgot. Ők tudják, miért, ez egy másik kultúra, tartsuk tiszteletben a döntésüket.
Ezek lennének a történelmi tények. Na most a kérdés az, hogyan lehet tálalni az amerikai könyvolvasóknak a fentieket? Egyszerűen. Végy egy nyugalmazott titkosügynököt (na nem, James Bondot, ő angol, hanem egy igazi G.I. Joe-t, aki túl a negyvenen is simán kenterbe ver mindenkit, soha nem téveszti el a célt, ő maga a tökéletes katona), egy egzotikus szépségű történészt, aki természetesen G.I. Jane is (a szerszámíj a kedvenc fegyvere, de a pisztollyal is jól bánik), és egy kínai hatalomátvételi problémát. Ez akár lehetne egy Z kategóriás ponyvaregény is, de nem az. Steve Berry eredeti foglalkozása történészprofesszor, tehát a történelmi ismeretei megkérdőjelezhetetlenek, és azért ő a történelmi regények királya Amerikában, mert nagyon hatásosan tudja vegyíteni a történelmi tényeket az akciófilmes elemekkel. Két action között nagyon sok mindent megtudunk Kínáról, történelméről, kultúrájáról. 
Minőségi ponyvairodalom ez, amit nem kell lebecsülni, én nagyon jól szórakoztam rajta. A kedvencem az, hogy a könyv végén az író részletesen leírja, hogy mi a regényben a valós tény, és mi a fikció. Történelmi ismeretterjesztés amerikai módra. Felszínes, igen, hatásvadász, igen, de egyszer jó!




2012. december 17., hétfő

A hobbit

Ezzel a filmmel az az egyetlen gond, hogy a Gyűrűk ura után mutatták be. Előtte kellett volna. Akkor filmtörténelmet írt volna, így most csak matiné lesz belőle. Kár érte.
Mint mindenki, annak idején én is ámulva néztem a Gyűrűk urát, Peter Jackson minden díjat elvitt vele megérdemelten. Tudni kell róla, hogy őrült nagy Tolkien rajongó, ezért minden követ megmozgatott, hogy elkészíthesse a Gyűrűk ura előzményét, A hobbitot. Nemes terv, bár nagyon botor. A gyűrűk ura egy nagyon hosszú regény volt, míg A hobbit néhány száz oldal. És A Gyűrűk ura a mérce. Amit nem sikerült átugrani sem technikában, sem dramaturgiában. Ráadásul a projektet utolérte a Star Wars-betegség: minél több pénzt akarnak keresni vele a producerek, ezért a tervezett két film helyett három lesz belőle. És a mennyiség ugye mindig a minőség rovására megy.
A film jól indul: a törpkirályság fénykorába csöppenünk bele, lenyűgöző a látvány, tisztára, mint a Gyűrűk ura, aztán természetesen a törpkirályság elbukik, egy csúnya, rossz sárkány elpusztítja, a tündék pedig most nem voltak olyan rendik, mint általában, és nem segítettek, ezért a törpök hangyányit berágtak rájuk. A törpherceg száműzetésbe megy, a törpök hontalanok lesznek (kísértetiesen hasonlít a Gyűrűk ura első részére, ugye, naná, ezt is Tolkien írta, miért várunk mást?). Aztán megérkezünk a megyébe, ahol békésen zajlik az élet, mígnem Zsákos Bilbóhoz betoppan Gandalf, és jó néhány törp, akik kieszik az éléskamráját, lelakják a házát, és megkérik rá, hogy segítsen nekik visszaszerezni királyságukat. Bilbó elsőre rosszul lesz a gondolattól is, és nemet mond, majd persze meggondolja magát, és csatlakozik a kis csapathoz. És a kalandok elkezdődnek..
Na most a probléma az, hogy a kalandok nagyon lassan kezdőnek el, van egy óra, amit simán át lehetett volna ugorni, mert csak arról szól, hogy a törpök búsan énekelnek, boronganak, esznek, isznak stb. Ami egy tévéfilmben nagyon jól néz ki, de könyörgöm, ez a Gyűrűk ura előzménye, ne fárasszanak már a nyavalygással, I need action!  És mikor végre beindul a buli, az is elég halovány: van egy nagy orkunk, akinek problémája van a törpherceggel, és van néhány koboldunk, akiknek fogalmam sincs mi a gondjuk a törpökkel, de mindegy is. Szóval, elég sovány a történet, amiért az sem vigasztal, hogy Völgyzugoly továbbra is ugyanolyan szép, mint korábban volt. A technikával még meg lehetett volna menteni a dramaturgiai hibákat, de sajnos azt kell mondjam, hogy az Avatárt nem sikerült letaszítani a trónról.
Összességében egy nagyon szerethető kis film lett, de a Gyűrűk urától sajnos messze van. A szereposztás kiváló: Martin Freeman (dr.Watson a Sherlockból - hozzám hasonló függőknek itt említeném meg, hogy az eredeti angolban a sárkány hangja pedig Sherlcok Holmes, vagyis Benedict Camberbatch volt) nagyon jó választás volt, élettel tölti meg Zsákos Bilbó karakterét, Gandalf (Sir Ian McKellen) semmit sem változott, ugyanolyan jó, mint a Gyűrűk urában volt, néhány jelenet erejéig láthatjuk a régi ismerősöket: Cate Blanchett (Galadriel), Hugo Weawing (Elrond), Christopher Lee (Szarumán), Ian Holm (az idős Zsákos Bilbó), Elijah Wood (Frodo) nem okoz csalódást. És Andy Serkis Gollam szerepében lubickol, nem is értem, miért nem jelölték egyetlen díjra sem. A törpherceg, Tölgypajzsos Thorin szerepében Richard Armitage nagyon jó, biztosan sokat fogunk még hallani róla.
Nos, ami engem illet, biztosan meg fogom nézni a következő két részt is, de kizárólag DVD-n, még egyszer nem fog becsalogatni a moziba Peter Jackson A hobbittal. És szerintem nem csak én vagyok ezzel így, és ezen nem változtat az sem, hogy a film minden bevételi rekordot megdöntött. Mert a pénzzel nem lehet ellensúlyozni azt, hogy egy legenda véget ért..
 


2012. december 14., péntek

Fifty-Fifty

Eme bejegyzés tárgya az agyonhype-olt (agyonajnározott) két könyv:




E. L. James: A szürke ötven árnyalata, A sötét ötven árnyalata

Egyik drága kolleganőmtől/barát(h)nőmtől kaptam meg kölcsibe a legendás szürke 50-et (így csak rövidebb a címe :)), amiről persze szuperlatívuszokban (mijaza latívusz, valaki meg tudja mondani?) nyilatkozik mindenki, hogy hű meg há, vezeti az eladási listákat világszerte.
Meg kell mondjam, nem tudom mire fel van ez a nagy hype. Én csak pornókönyvnek nevezem, mert ennél szerintem nem nyújt többet. Egy nulla történetű (szegény leányzón megakad egy Adonisz (Mr. Gray - éljen a szójáték) szeme, nagy nehezen elcsábítja, odaadja neki a szüzességét, szexelgetnek, majd váratlanul szakítanak) regény, enyhe szadomazo szex körítéssel. Sokan mondják, hogy fúj, ez erkölcstelen, meg perverz, pedig szerény véleményem szerint valami akkor perverz, ha az egyik félnek nem tetszik. No, főhős-leányzónk, Ana el is jut ide a könyv végén, és szakít az álompasival.

És rögtön itt is indul a második kötet, ahol kb. a 10. oldalon újra összejönnek. Innentől ajándékok, szex, szex, munka, szex, szex, családi gondok, szex, korábbi alávetett bekever a képbe, a lányt előléptetik, szex és szex, és szex és lánykérés. Ennyivel kábé össze is foglaltam a második könyvet, ami történetében gyengébb az elsőnél. A szexjelenetek ugyanolyan jól meg vannak írva, mint az elsőben, ez tény. De ezen felül nem ad sokat a sorozat egyik kötete sem. 

Meghozza az ember kedvét ehhez-ahhoz, talán kipróbál ezt-azt, amit eddig nem mert. Ha mást nem is ér el az embereknél, akkor csak ezért is megéri elolvasni.

Állítólag meg is fogják hamarosan filmesíteni - na, erre kíváncsi leszek! Hogyan fogják ezt a 18-as karika nélkülivé átformálni? Mr. Grey-nek én őt tudnám elképzelni:

Ian Somerhalder (jelenleg The Vampire Diareis, korábban pölö Lost)

Szóval jó szórakozást hozzá és még jobb lepedőgyűrögetést utána! 

2012. december 13., csütörtök

Sherlock 1. évad

Ahogy kedvenc húgom előző bejegyzéséből kiderült, vele ellentétben engem teljesen hidegen hagynak a sorozatok. A trónok harcát is csak azért nézem, mert nagyon tetszett a könyv, és kíváncsi vagyok, mit hoztak ki belőle (és nagyon tetszik, amit látok).
Egyetlen kivétel van: Sherlock. Annyira tetszett a sorozat, hogy megvettem a sorozat 1. évadát DVD-n, és már nagyon várom a másodikat. Mi az ok? Elsősorban az, hogy első fokú Sherlock Holmes-függőségben szenvedek, Sir Arthur Conan Doyle Sherlock-novelláit gyűjtöm (már majdnem mind megvan), és  olvasom is (nem folyamatosan, de időről időre visszatérek kedvenc mesterdetektívemhez). A történteteknek volt egy frenetikus televíziós feldolgozása Jeremy Brettel a 80-as években (naná, hogy az összes DVD megvan). Ahogy már többször hangsúlyoztam, Jeremy Brett volt az a Sherlock Holmes, akit Sir Arthur Conan Doyle megírt (más kérdés, hogy annyira összeforrt a neve a detektívvel, hogy soha nem fogadták el más szerepben, pedig egyébként kiváló színész volt), természetesen a többi epigon alakítás a nyomába sem érhetett.
Aztán véget értek a 80-as évek, jött az űrkorszak, Sherlock lassan idejét múlttá vált.
Aztán jött egy amerikai film, a Sherlock Robert Downey Jr.-al, aminek nagyon minimál köze volt a klasszikushoz, de hatalmas siker lett, aminek két oka volt: Robert Downey Jr, aki  a nemzedékének az egyik legjobb színésze, végre lejött a drogokról, úgyhogy hatalmas formában van, szinte átsüt a filmvásznon, és az, hogy nagyon felpörgették a történetet, coolra vették Sherlockot.
Angliában, a BBC-nél pedig gondoltak egy nagyot: hé, Sherlock a miénk, az amcsiknál mi sokkal jobbat tudunk! És tényleg tudtak!
Sherlock Holmes szerepére nem volt casting: Benedict Cumberbatch-t kérték fel (a Vágy és vezeklés c. filmben látta a forgatókönyvíró és azonnal tudta, hogy megtalálta Sherlockot, és csak annyit tudok mondani: tökéletes választás volt: klasszikus angol színészképzés (láttam színpadon, meg vagyok győzve!) + erőteljes jelenlét + karakteres arcvonások (hála a jó égnek nem egy sima szépfiú, rengeteg arca van, minden részben teljesen más). Dr. Watson szerepére több jelölt is volt, de az első olvasópróbán annyira egymásra hangolódott Martin Freeman és B.C., hogy ez a kérdés is gyorsan eldőlt. Honnan tudom mindezt? A DVD-n található egy kb. félórás "így készült" film, amelyből ez kiderül, de nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy látszik az alkotókon, hogy élnek-halnak a sorozatért, Sherlock Holmes - függők, akik most álmodják meg a saját Sherlockukat.
És milyen az új Sherlock? Nos, az alapvonások megmaradtak, de a mai korhoz igazították: van egy zsenink, akinek irtó pokróc modora van (a Scotland Yardon csak kedvenc pszichopatájuknak hívják), nagyon hangyás, épp most van leszokóban a drogról (nikotintapaszokkal rohangál, és elég komoly elvonási tünetei vannak), mindenkit lenyom agyban, minden rejtély megold, mindeközben enyhén elveszetten bolyong az emberi kapcsolatok útvesztőjében, dühösen tagadja, hogy érzelmei lennének, ehhez képest a barátaiért (akik nincsenek túl számosan, konkrétan Dr. Watsonra, Mrs. Hudsonra és Lestrade felügyelőre korlátozódnak) bármire képes. A sorozat lelke a főszereplőkön túl a zseniális forgatókönyv: ötpercenként történik valami, nincs üresjárat, lazán nyomják a szöveget, jól adagolják a humort, az akciót, az érzelmeket, beleszövik a történetbe mindennapi életünk technikáját: Dr. Watson blogot ír Sherlock kalandjairól, okostelefon, facebook, twitter stb, a mai London lüktető világába pillanthatunk bele.
Az első évad 3 db 90 perces epizódból áll:
1. A rózsaszín rejtély: zseniális! Dr. Watson katonaorvos, megsérül Afganisztánban, próbál beilleszkedni a civil életbe, lakást keres Londonban, így fut össze kedvenc Sherlockunkkal, aki az első jelenetben egy lovaglóostorral eltángál egy hullát, hogy megvizsgáljon valamilyen élettani hatást (na igen, hatásos belépőt írni tudni kell!), majd azonnal egy gyilkossági ügy kellős közepén találják magukat, amelyet természetesen megoldanak, és összehaverkodnak. A forgatókönyvírók zsenialitását mutatja, hogy én, aki fejből ismerem a novellát, amelyből az epizód készült, teljesen ledöbbentem azon, hogy ki a gyilkos..Hát, így lettem függő..
2. A vak bankár: na, ez viszont erősen közepesre sikerült. Nem volt túl acélos a forgatókönyv. ez látszik, kár érte.
3. A nagy játszma: hát, ez tényleg nagyon jó! Színre lép Moriarty, jól felépített dramaturgia, így kell ezt! 
Szóval a sorozat nagyon jó, minden szakmai díjat elvittek az alkotók (megérdemelten!), a fiúk karrierje az egekben (hajrá!), én pedig azon kapom magam, hogy az újra elővett Holmes - novellák olvasása közben fejben írom a forgatókönyvet a sorozathoz...És remélem ez így lesz még sok-sok évadon keresztül!


 


2012. december 10., hétfő

Dzsánkiiiii!

Aki eddig végigrágta magát a bejegyzéseken, észrevehette, hogy drága tezsvéremmel kicsit külön utakon járjuk a kultúra világát. Ő inkább az "entellektüel" vonalat képviseli: komolyabb könyvek, színház satöbbi. Szerény személyem inkább a filmek, de leginkább a sorozatok világában létezik. A továbbiakban megpróbálom átadni a sorozatos-életérzést :)

Nemrég volt egy kérdés a Junkie-n, hogy mitől jó a jó sorozat. Sok okos válasz volt, én azt írtam volna, hogy azért, mert "beránt", akkor és ott csak azzal foglalkozom, teljesen elfeledkezem a külvilágról, névről ismerem a főszereplőket stb.

Mikor is kezdődött a sorozat-függőségem? Jó kérdés. Az első sorozatom, mint gondolom többeknek, A Dallas volt. Nem a mostani utángyártott izé, hanem az eredet Dzsoki, Bobi, Szamanta (direkt nem angolosan írtam a neveket!). Hatalmas fílingje volt, mindenki úgy akart élni. Emléxem, akkor még csak a király egy-kettő (M1 és M2) volt, más nem, és mindig ugyanazon a napon, ugyanakkor adták a sorit. Talán kedden. És egyik nap áramszünet volt!!! Hatalmas krízis, lázban égett egész Tatabánya :)

Ahogy múltak az évek és kezdtek beszivárogni az újabb adók, több sorozatot ismertem meg. Most átugranék pár évet, és érkezzünk meg a 90-es évekbe, amikor is képes voltam éjfélig fent maradni, hogy nézhessem Az elnök embereit (természetesen 23 óra után kezdődött). Vagy amikor az HBO-n ment a 90210 vagy a Melrose Place? És mikor évekkel később jött a Szex és New York? És a Buffy?

Kicsikével később még inkább kinyílt a világ, és azt hiszem valahol az elmúlt 10 évben szaladt el velem igazán az a bizonyos paci: Lost, BSG, CSI (az eredeti, a NY, a Miami), Jóbarátok, Mentalista, Hősök, Glee, Deadwood, 4400, Drót, Sons of Anarchy, Shield, Boardwalk Empire, 24, Prison Break, Walking dead, Alias, Warehouse 13... Felsorolni is lehetetlen.

Mi is a jó a sorozatnézésben? Ha nagyon kívülről nézzük, semmi. Órákat rabol el az életedből, csak ülsz a tv/monitor előtt, akár le is éghet tőled a konyha. De mégis jó, mert nyelveket tanulsz (sorozatot szigorúan csak eredetiben érdemes nézni szerintem), új embereket ismersz meg, kiderül hogy a munkahelyeden SZINTE MINDENKI sorozatot néz - külön meg kell említenem MF-et és SZA-t (szégyenlős fiúk, nem akarják a hírnevet). 

Új témákat ismersz meg: sci-fi, motoros bandák, mentalisták, nyomozók, vámpírok, jöhet bármi, mindenhez hozzá tudsz ezután szólni.

Nagyokat nézel, mikor kiderül, hogy az a színész, akit eddig csak egy szerepben ismertél, azon kívül mennyi mindenben játszott. És akkor azt a sorit is elkezded. És abból eljutsz egy másikba. És egy másikba. Nálam ez már addig fajult, hogy listát vezetek a megnézendő sorozatokról:



Másik nagy kérdés: hetente nézzük a sorozatot, vagy "daráljuk"? Én a darálást (egymás után egész nap nézni a részeket, amíg bírom :D) támogatom, mert gyűlölöm a cliffhangereket (amikor otthagyják az embert lógva a rész végén, és várnod kell a következő részig, hogy kiderüljön, mi történt). 
Egyedül nézzük-e, vagy társaságban? Szerintem a soritól függ. A Buffy-t pölö nem nézetném meg az urammal, mert az egy tipikus gulity pleasure (bocsánatos bűn), mert ugye a tinilány szerelmes lesz, vámpírokat öl, csalódik, szerelemes lesz, meghal, vámpírokat öl, megmenti a világot, vámpírokat öl. De a Sons of Anarchy szigorúan együttnézős. Ahogy a Shield és a Prison Break is.

Sokáig tudnám még ragozni, de ugyanoda jutnék: SOROZATOT NÉZNI JÓ! Mindegy mit, mikor, miért, kivel. A lényeg, hogy jól érzed magad, és mindig van kivel megbeszélni a történteket. 

Ja, és ha a kedvenc sorozatod szereplőjéről raksz ki háttérképet, akkor szerintem kiérdemelted a "Dzsánkiiiii" jelzőt, isten hozott a klubban, TE IS FÜGGŐ VAGY!! :)

2012. december 3., hétfő

Szeretlekis meg nem is

Egy újabb könyvecskét pipálhatok ki az olvasnivalók listáján:

Beloved (Szerelem) Toni Morrisontól

Igazából nem sok mindenről szól. Egy eléggé elcseszett néger (ugye nem kell az amerikai PC kifejezést - "afro-amerikai" használnom?) családról a 90-es években Amerikában. Adva van két nő, akik évtizedek óta nyírják egymást, holott gyerekkorukban barátnők voltak. De közéjük állt a sors: egyikük nagyapja, aki elvette a másik leányzót feleségül. A probléma látszólag a pénzről, az öröklésről szól, de szerintem sokkal fontosabb ennek a könyvnek a mondanivalója, ami az eredeti címből fejthető meg: beloved = szeretve lenni. 
Hiszen akkor tudsz igazán zsigerből, halálosan gyűlölni valakit, akit valaha tiszta szívből, feltételek nélkül szerettél.
Neked van ilyen ember az életedben? Ha igen, miért gyűlölted meg? Ha meggyűlölted, meg tudnál neki bocsájtani? Meg is tudnád neki ezt mondani?
Szép könyv a maga módján. Olvassátok el!!

2012. december 1., szombat

Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik

Az első találkozásom Lisbeth Salanderrel sokkoló volt. Az unokatesómmal moziba mentünk, valami lájtos lányos filmet akartunk megnézni, és mivel nem tudtuk, hogy mi az A tetovált lány, beültünk rá egy szép hétvégi délutánon. Az első kikötözéssel súlyosbított erőszaknál rájöttünk, hogy erre nem voltunk felkészülve..Csak azért nem mentem ki a moziból, mert egyszerűen annyira ledöbbentem, hogy meg sem tudtam mozdulni. Az első sokk után szerencsére rájöttünk, hogy ez egy jó krimi, ezért maradtunk, és azt kell mondjam, hogy egy nagyon jó filmet láttunk, de a brutalitása rémisztő volt. Rooney Mara és Daniel Craig nagyon jók voltak (bár továbbra is fenntartom, hogy Daniel egy erősen közepes színész, de ez a film nagyon feküdt neki), nagy örömömre Christopher Plummert is újra láthattam a filmvásznon. Mint megtudtam, a film egy remake, van egy skandináv eredetije is, ami sokkal brutálisabb, talán érhető módon nem voltam kíváncsi rá.
A svéd író, Stieg Larsson művei sikerét nem érte meg: első regénye, a A tetovált lány (Män som hatar kvinnor) címmel 2005-ben, kilenc hónappal halála után jelent meg, és azonnal sikert aratott. Folytatása, a A lány, aki a tűzzel játszik (Flickan som lekte med elden) 2006-ban szintén rendkívül népszerűnek bizonyult. Regényeit nyolc nyelvre fordították le. 2007-ben jelent meg harmadik és egyben utolsó befejezett regénye, a A Kártyavár összedől (Luftslottet som sprängdes). Larsson eredetileg tíz kötetet tervezett főszereplői, Mikael Blomkvist és Lisbeth Salander szereplésével. A három megjelent kötetet Millennium-trilógia összefoglaló néven említik.
Most éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy elolvassam a második kötetet, kíváncsi voltam, mi történt azzal az őrült lánnyal. Nos, kicsit szelídült, de olyan sokat nem, megszabadult egy tetkótól, azért maradt rajta éppen elég. Éppen próbálja rendbe tenni az életét, de természetesen belekeveredik egy dupla gyilkosságba, az egész média rászáll, űzött vad lesz, a rendőrség teljes erővel keresi. Miközben próbál menekülni az üldözői elől, ő maga is nyomozásba kezd (mondtam már, hogy amúgy civilben egy zseniális hacker a kiscsaj?), amelyben Blomkvist is segítségére van. A nyomozás közben borzalmas családi titkok derülnek ki Lisbeth Salander életéből..
A brutalitás maradt (erőszak erőszak hátán, sokkolóan naturális leírásokkal), ezért gyengébb idegzetűeknek nem való, de ha ezen túl tudunk lépni, akkor egy jól felépített krimihez lesz szerencsénk. Ezúttal megismerhetjük Salander emberi oldalát, egyre rokonszenvesebb lesz (na, azért ezt ahhoz képest kell érteni, amit az első rész után gondoltunk róla..), sőt egyre coolabb. Mikor a 150 centijével és a 40 kilójával egy szál magában beszól két egyáltalán nem szelíd motorosnak, akiket azért küldtek, hogy megöljék őt, majd eltángálja őket, hát azért az nem semmi..
A könyv nagy hátránya szerintem az, hogy túl sok mindent akar elmondani, a sok leírásban valahol elvész a sodró lendület, ami az első részben megvolt. A könyv eleje és a vége nagyon jól van megírva, de a közepe valahogy nagyon vontatott. Borzasztó a skandináv nihil: mindenki alkoholista, senkinek sincs rendben az élete, a boldogság nyomokban sem található meg, depresszió, szorongás, brutalitás mindenütt. Lehangoló..
Én komolyan elkezdtem Salandernek drukkolni, alig várom a harmadik kötetet, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a történet vége. De utána végeztem a skandináv krimikkel, az biztos! Valóban újdonságot jelentenek a krimi műfajában, és valóban egyre brutálisabb lesz a világ, ami körülvesz bennünket, és ezt tükrözik vissza, de én nem hiszem, nem hihetem, hogy ez lenne a krimi új útja, szerintem néhány év, és lecseng ez a hullám, mert az embereknek remény és hit kell, nem apokalipszis és nihil.
Amúgy nem csodálom, hogy Hollywoodban A tetovált lány hatalmas sikere után még nem szánták rá magukat a folytatásra, mert nem tudnak egy épkézláb forgatókönyvet írni a történetből. Azért, ha mégis elkészül a film, egyszer megnézem. De többször nem. Ahogy ezt a könyvet sem fogom még egyszer elolvasni. Nem vagyok szívbajos típus, szeretem a műfaji kísérleteket, de ez nekem egyszerűen túl brutál.
 

A holló


Ki volt Edgar Allan Poe? A holló című vers szerzője, igen. Ugyanakkor Amerika koszorús költője egyben a detektívregény feltalálója is volt, A Mourge utcai kettős gyilkosság az első volt a műfajban. 
Poe, mint minden nagy író és költő, elég problémás személyiség volt: alkoholizmus, depresszió, nihil. Hát igen, pokolra kell annak menni, akin éteri magasságot akar elérni..
Halála is olyan különös volt, mint az élete. 1849. október 3-án Poe-t Baltimore-ban, az utcán találták meg. Félrebeszélt, és megtalálója, Joseph W. Walker szerint „rendkívül kimerült volt… azonnali segítségre volt szüksége”. A Washington College Hospitalba vitték, ahol 1849. október 7-én, vasárnap, hajnali 5 órakor meghalt. Azalatt a négy nap alatt Poe sohasem volt olyan állapotban, hogy részletesen el tudja mondani, mi történt vele és hogy miért viselte valaki más ruháját. A halála előtti éjszakán állítólag többször kiáltotta egy bizonyos „Reynolds” nevét, bár nem tudták kideríteni, hogy kire gondolt.
A film az író utolsó napjait mutatja be azzal az alapötlettel, hogy egy őrült Poe művei alapján kezd gyilkolászni Baltimore utcáin, sőt, Poe szerelmét is elrabolja, arra kényszerítve az alkotói válságban lévő írót, hogy zseniális leírásokat adjon a gyilkosságokról. Vajon elmegy a végsőkig Poe, hogy megmentse szerelmét, leszáll-e a pokol legmélyebb bugyrába, hogy megalkossa a legnagyobb írói mesterművét? A filmből kiderül.
Ez a film lehetett volna nagyon jó. De sajnos nem lett az. Pedig minden adott volt hozzá: jó alapötlet, John Cusack személyében egy ideális főszereplő, a Poe - versek, a detektívregények romantikája, bűn, erény, költészet, mind adott adott volt. Túl hosszú lett, legalább fél órát vágni kellett volna rajta, kevesebb jóval több lett volna. A másik nagy hiba, hogy Cusack mellé nem tettek egyenértékű ellenfelet, és ez sajnos nagyot ront a film színvonalán. A harmadik nagy hiba, hogy túlságosan Sherlock Holmesra akarták venni a felügyelő figuráját, pedig Poe stílusa teljesen más volt, mint Sir Arthur Conan Doylé.
Tévéfilmnek sok, filmnek kevés. Kár érte.

Vigasztaljanak bennünket a nagy költő örökbecsű sorai:

Edgar Allan Poe: A holló

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón
S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
Künn az ajtón mintha roppant halkan roppanna a zár,
"Vendég lesz az", így tűnődtem, "azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december
Éjén fantóm-rejtelmmel húnyt el minden szénsugár,
És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár
S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés
Fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csitítottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
Az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsátja ugyebár,
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
Nem is hittem a fülemnek." S ajtót tártam, nyílt a zár,
Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
Látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár,
Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!", - halk, sóvár
Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sóvár,
Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent némi zár,
S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
No te zaj, most rajta kaplak, híres titkod most lejár,
Csitt szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
Szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, -
Ajtóm felett Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár,-
Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár,
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord Holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár!"
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny, vagy madár,
Kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már,
Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll,
Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csend ziláló replikája mily találó,
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár,
Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
Ajkán leste el e jajszót, mást nem is hallhatva már,
Csak rémének gyászdalát, csak terjes jajt hallhatva már,
Ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár,
És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
Elmerengtem, eltűnődtem: mily borongó nyitra jár,
Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
Mért károgja: "Soha már!"
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már,
S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Ő nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyalok halk lépte jár,
"Bús szív!", búgtam, "ím, a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
Hoz vigaszt és önt nepenthét, felejtést ád e pohár!
Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár:
Van...van balzsam Gileádban?...mondd meg!...lelkem esdve vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

2012. november 20., kedd

Nyáry Krisztán: Így szerettek ők

Tudtátok, hogy 
- Léda férje homoszexuális volt, csak látszatházasságban éltek?
- Vay Sándor író valójában nőnek született, mégis megnősült?
- Csáth Géza megölte a feleségét?
- Faludy György legnagyobb szerelme, akivel évtizedeket éltek együtt, egy férfi balett-táncos volt?
- Babits Mihály felesége, Török Sophie soha nem szerette a költőt, valójában Szabó Lőrinc barátnője volt, de a "fiúk" megegyeztek, hogy kié legyen a nő?
És azt tudtátok, hogy a fentiekről lehet ízlésesen, nem bulvárszínvonalon írni? Én már hónapok óta olvasom a Facebookon Nyáry Krisztán szösszeneteit, amelyben az irodalom magánélét vesézi ki. Érdekes olvasni, hogy híres íróink, költőink milyenek voltak a magánéletükben, jó néhány verssor új értelmet nyer az új információk tükrében.
Ami a legnagyobb tanulság nekem a sok történetből, hogy azok a gyönyörű verssorok, vagy prózai művek, amelyeket olyan áhítattal olvasunk, borzalmas pokoljárások következtében születtek meg. Nagyon kevés írónk, költőnk volt igazán boldog magánéletében, az alkotás lángja tűzként égette belsőjüket, felperzselve hozzátartozóik személyiségét. Egyáltalán nem volt csodálatos dolog író/költőfeleségnek lenni, a nagy többségnek csak a pokol mélységes bugyra jutott, hatalmas árat fizettek az irodalmi halhatatlanságért.
A tehetség egyszerre áldás és átok, nem tud középszerűen élni az, akit az istenek arra választottak, hogy lánglelkét papírosra vesse. Nincs középút: vagy fennen szárnyal, vagy aláhullik a mélybe. És aki mellette van, az csak veszíthet..
A facebook oldal hihetetlen olvasottságának köszönhetően jelenhetett meg ez a könyv (nem sok ilyen történet van azért!), ami véleményem szerint nagyon jól sikerült. Sok történetet ismerhetünk meg belőle, sok szép verset, prózai művet olvashatunk. Elborzadunk, meghatódunk, sírunk, nevetünk. Érdemes apránként olvasni a könyvet, lassan, tűnődve, átérezni az irodalom szépségét, a lélek mélységét, az ihlet hevét, a szenvedély pusztító lángját.

Beszéljenek helyettem a  verssorok:

"Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kismulva elúszik.
Nézd csak az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron s
villog a fényben, a kis füvek éle öreg remegéssel"
(Radnóti Miklós: Októbervégi hexaméterek)

"Forró és száraz volt az este,
zengő üvegből volt a teste,
s a törleszkedő, illatos fák
lágy lombja csupa villamosság
 ideges, szikkadt alkonyatban
állottam ifjan és riadtan."
(Tóth Árpád: Amíg a csókot megtaláltam)


Mennyi fájdalom, mennyi szenvedés, mennyi öröm, mennyi eufória..Megérte?!

2012. november 17., szombat

Tragedy

reading challenge következő könyve:

Theodore Dreiser: Amerikai tragédia



Huh, megszenvedtem ezzel a könyvvel, kb. 2 hónapig tartott, amíg átrágtam magam rajta. Valószínűleg bennem van a hiba, hiszen ez is, mint a lista legtöbb tétele, világhíres mű. Vagy az lehet a gond, hogy ez a 30-as években játszódik, ami azért kemény 80 évvel ezelőtt volt, és ugye akkor más volt a világ (huh, ez mekkora közhely volt már).
Nézzük, miről is szól: adva vagyok a főhős, Clyde, aki egy nagyon elszegényedett családban él - vegetál. A szülők utcai prédikátorok, ebbe belevonják a gyermekeiket is - egyértelmű, ebből lázadás lesz. Hősünk nővére elszökik egy színésszel, terhes lesz, visszaóvakodik a városba, felneveli a gyereket nagy nyomorban. Clyde elvállal minden munkát, leginkább a szállodai mindenes munkája jön be neki: csomagot cipel, beszerez a vendégnek harisnyát stb. Egy csíny miatt (a barátaival együtt "kölcsönvesznek" egy autót, kirándulnak, hazafele sietnek nagyon és elütnek egy kislányt) elmenekül, más városba kerül. Itt ismét hotelben dolgozik, összefut a gazdag nagybátyjával, aki állást ajánl neki a családi gallérgyárban (igen, ilyenek is voltak). Clyde a legalján kezdi, hónapokig gürcöl az alagsorban, mikor a nagybátyja "irodistát" csinál belőle - ő fogja felügyelni a varrónőket. Na, itt kezdődik a probléma: megismerkedik Robertával, aki szintén szegény, és a helyi illem és szokások ellenére (vezető munkással nem randizhat) egymásba szeretnek, randevúznak (csónakáznak, milyen jó lehetett már?), majd ugye megtörténik a szex is. Ez mai szemmel nem nagy szó, de emlékezzünk rá, a 30-as évek Amerikájáról van szó. 
Clyde közben araszolgat felfelé a helyi társadalmi ranglétrán, összemelegedik az egyik gazdag család lányával - közben persze tovább "bűnöznek" Robertával. Az új lány miatt a szerelem kezd elhalványulni, és igazából akkor üt be a tragédia, amikor kiderül, hogy a leányzó biza terhes. Az abortusz a mai világban is elég kényes téma, hát még akkor! Ha terhes maradtál és nem voltál férjnél, neked annyi - pária leszel, romlott, bukott nő, akire rá se néznek az utcán. Roberta ez akarja elkerülni, mikor kéri Clyde-ot, hogy vegye el. A férfi persze már mást szeret, aki szebb, gazdagabb, titokzatosabb - "természetesen" hallani sem akar a frigyről. Próbálkoznak az abortusszal, de csak valamiféle gyógyszert tudnak szerezni (másik városban egy patikustól), ami persze nem hat. Telnek-múlnak a hetek, Roberta még mindig terhes, Clyde még mindig nem akarja elvenni, továbbra is a "másik" nővel randevúzgat. Robertának nem marad más esélye, megfenyegeti Clyde-ot, ha nem veszi el, nyilvánosságra hozza a történteket.
Mivel hősünk sajnos gyenge erkölcsű, a "legkönnyebb" megoldást választja: vízbe öli Robertát egy csónakozás alkalmával. Ezután persze megijed, menekül, de esélye sincs - elkapják, emberöléssel vádolják. A gazdag család fogad neki ügyvédeket, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy bűnös - el is ítélik, ki is végzik.
Nekem, a CSI-hoz szokott mai embernek elég nyögvenyelős volt, hogy kb. 500 oldal után jutottunk el oda, hogy megtörtént a bűncselekmény, és még 200 oldal, mire eljutunk a végjátékig.Ami igazán "szép" a könyvben, ha lehet ilyet mondani, a férfi lelki vívódásainak leírása. Hogy mennyire befolyásolható egy gyenge ember, mennyire veszélyes, ha engedsz a pillanatnyi érzésednek. Ha már megtettél valamit, vállald is a következményeit. Szeresd és tiszteld a szüleidet, mert ők hoztak erre a világra.
Szerény véleményem szerint a mai szemnek túl hosszú a felvezetés, de megéri átrágni magunkat rajta, mert olyan lelki mélységeket, sötét és néha vidám helyeket mutat meg, amit magamtól biztos nem találnék meg. Fájdalmas, de szép könyv. Méltán tragédia a címe.

2012. november 11., vasárnap

Emily Bronté: Üvoltő szelek

Mindig azt hallottam, hogy ez a könyv "a" szenvedélyes szerelem könyve, a csúcsok csúcsa. Hát, nem tudom, lehet, hogy velem van a baj, vagy nem jókor találkoztam a történettel, de ez nekem nagyon nem jött be.
Az angol irodalomban a Bronté lányok külön fejezetet jelentenek. Ez a könyv pedig pláne. A pusztító, őrületbe kergető szerelem jelképe. Rengeteg filmfeldolgozás született belőle, én is láttam egyet-kettőt, pontosabban elkezdtem nézni, de soha nem jutottam a végére, mert vagy a színészek voltak csapnivalóan rosszak (sajnálom, erre nagyon kényes vagyok, ha nem tetszik a színészi játék, gondolkodás nélkül kikapcsolom a tévét/filmlejátszót, drága életem drága perceit nem vagyok hajlandó közepes vagy annál gyengébb színészek szenvedésére fecsérelni), vagy a forgatókönyv volt bűn rossz, vagy a rendezés nem jött össze. Ha valaki tud ajánlani nekem egy tényleg jó feldolgozást, szóljon, szívesen megnézem, mert tényleg szeretném megérteni, miért vannak oda ezért a történetért.
A történet dióhéjban: adva vagyon egy kis faluban Catherine Earnshaw, egy szeszélyes, idegbeteg (észre vettétek már, hogy az angol regényekben szinte mindenkinek vannak mentális problémái?), ámde alapvetően jószívű, elkényeztetett lány, akinek az apja befogad a családba egy vad, szenvedélyes fiút, Heathcliffet, és a két fiatal egymásba szeret. Nem éppen a romantika a jellemző a kapcsolatukra, inkább a héja nász az avaron (az ő esetükben inkább a lápon). Végül felnőnek, a lány hozzámegy a szomszéd földbirtokos nagyon rendes, halvérű fiához, Heathcliff dühöngve elmegy, majd néhány év múlva visszatér, hogy bosszút álljon. Catherine meghal, amikor megszületik a lánya, Heathlciffet ezek után már tényleg csak a bosszúvágy tartja életben, örökre eltűnik a lelkéből a szeretet. Aztán sok ármány után győz a szerelem: Catherine lánya és Heatchliff nevelt fia egymásba szeretnek, Heatchliff boldogtalan lelke pedig a halálban egyesül a szeretett Catherine-el. Rémesen nyomasztó történet, teljesen depressziós lesz tőle az ember. 
Mégis azt kell mondjam, hogy meglepően modern regényről van szó: kívülállók mondják el a történetet, több idősíkon játszódik, a férfi és női játszmák, a  szerelem fényének és az árnyékának megdöbbentően hiteles bemutatása egy olyan korban, ahol kizárólag az ideális szerelemről eshetett szó, hihetetlen érzelmi viharokat kavart.
Mai korunkban már nincsenek tabuk, mindent le lehet írni, meg lehet mutatni (és ezzel sajnálatosan megfosztjuk magunkat a titkok, sejtetések misztériumától, ami csakis kiégéshez vezethet hosszú távon) már nem üt akkorát a könyv, mint saját korában, de azért a lényeg megmaradt: a  nagy szerelem örvény, pusztító örvény. Remélem, egyszer nekem is lesz szerencsém átélni, és megértem, hogy miről szól a könyv..


2012. november 3., szombat

James Bond 50:Skyfall

Bizony, bizony, kedvenc szuperkémünk idén már 50 éves. Ahhoz képest jól tartja magát. 
Ian Fleming író alkotta meg James Bond karakterét. Mielőtt író lett, a tengerészet kémelhárításánál dolgozott  (na nem 007-es, sima aktakukac volt, de ez ahhoz elég volt, hogy hitelesnek tűnően mutassa be a kémek világát). Felettese, Goldfrey admirális ihlette M figuráját, és ő itta a vodka martinit nem rázva, ha nem keverve. James Bond egy könyvcímlapon szereplő ornitológus neve volt, akivel később személyesen is találkozott. Az első James Bond könyv a Casino Royale volt, amelyet jamaicai birtokán - melynek neve Goldeneye - írt. 14 könyvet írt James Bond kalandjairól, akkora sikerrel, hogy természetesen Hollywood is lecsapott a sztorira.
Több mint 20 film készült (természetesen a teljes sorozat megvan itthon), az első  - és  szerintem a legjobb - James Bond Sean Connery volt, majd Roger Moore, aztán Pierce Brosnan vette át a stafétát, jelenleg Daniel Craig személyesíti meg  a szuperkémet. Minden színész a saját karakterére alakította a szerepet, a fő vonások azonban maradtak: szupermacsó stílus, király kütyük, luxusautók, szép nők - akik valahogy mindig Bond ágyában kötnek ki - , karizmatikus főgonosz, akció a köbön, és persze a kulcsmondat, ami egyetlen filmből sem maradhat ki: a nevem Bond, James Bond. És persze a vodka martini, nem rázva, keverve.
Amíg dúlt a hidegháború, addig természetesen az oroszok voltak az ellenségek, majd őfelsége titkos ügynöke egyre inkább az adott kor kihívásaival nézett szembe, és természetesen mindig megmentette a világot a pusztulástól. 
Koromnál fogva nekem a Pierce Brosnan éra jutott, szerintem nagyon jól játszotta a szerepet, igazi angol eleganciával. A 2000-es évek elején a Bond-franchise többszörösen is válságba jutott: Brosnan kezdett kiöregedni a szerepből (hát igen, ez a filmsztárok sorsa, csak addig lehet valaki akciósztár, amíg hozni tudja az illúziót, ez pedig egy bizonyos kor után sajnos nem megy, saját karikatúrájává válik, az pedig tuti bukás), és már nem a Bond filmeket tekintették "az" akciófilmnek, kezdett megkopni a nimbusz. 
Brosnan utódja Daniel Craig lett, de valahogy nem igazán sikerült jól a váltás. Az előző két film nem volt igazán nagy siker, főleg a legutóbbi film osztotta meg a közönséget. Én például akkor mondtam, hogy soha többet nem nézek Bond filmet, mert nem videoklippet akarok nézni, hanem filmet. És nem ostoba párbeszédeket, és közepes akciókat akarok nézni, hanem kérem vissza a szuperügynököt, aki elhiteti velem, hogy igenis meg tudja menteni a világot!
Szóval nem bírtam a Danny fiút, nem is akartam megnézni a Skyfallt, de az internetet elözönlötték az áradozó kritikák, ezért kíváncsi lettem és eleget téve gyermeki kötelességemnek (jó kifogás sose rossz!) elkísértem atyámat tegnap a moziba.
És csak azt tudom mondani: igazat szóltak a kritikák: ez tényleg egy jó film! James Bond megváltozott, de jó irányban: most is megmenti a világot, mint mindig, de most nincsenek akcióorgiák, viszont vannak jó párbeszédek (mániám az, hogy a jó forgatókönyv a jó film lelke!), jó rendezés, jó színészvezetés, és egy jó nagy meglepetés: Bond most nincs túl jó formában, konkrétan borzalmasan néz ki deresedő borostával, de nem kell aggódni, természetesen összekapja magát, és újra sármos önmaga lesz. 
A történet szerint Bond egy akció közben M. döntése miatt már a film elején meghal (nem kell izgulni, hamar feltámad), majd M.-et (Judi Dench, fantasztikus mint mindig) elkezdi kísérteni a múlt: egy korábbi ügynök meg akarja ölni azért, mert egykor sorsára hagyta. Kedvenc Bondunk természetesen főnöke segítségére siet, megvívják harcukat egymással és saját magukkal, majd M. egy nagyon szép jelenetben meghal. De mivel M. örök, ezért a film végén örülhetünk annak, hogy Ralph Fiennes veszi át a stafétát Judi Denchtől.
A film fő erőssége a rendezés, Sam Mendes (A kárhozat útja, Amerikai szépség, Bőrnyakúak) tényleg új alapokra helyezte a Bond - univerzumot: hanyagolta a luxus helyszíneket, a végső leszámolás Bond skóciai birtokán zajlik, nincs hadsereg, nem a látványon, inkább a hangulaton van a hangsúly. A szuperhős helyett egy embert látunk, akinek komoly problémái akadtak (kábé ötpercenként szól be neki valaki, hogy mennyire elszállt felette az idő), de szembenéz velük, felülemelkedik rajtuk, és ahogy kell,  legyőzi az ellent. 
A fő gyengesége pedig az, hogy a női szerepek (természetesen M. kivételével) halványak, felejthetőek (amúgy Naomi Harris nem rossz színésznő, láttam a Frankensteinben - egyébként úgy választották ki a szerepre, hogy megnézték a színházi előadást, ahol Frankenstein doktor feleségét alakította-, de valahogy nem működött a filmvásznon). Na igen, komoly színésznő nem szívesen játszik Bond cicát..
Daniel Craig meggyőzött arról, hogy jó választás volt Bond szerepére, bár továbbra is azt mondom, hogy színészként erősen közepes, de hát Bond nem Shakespeare - szerep, ami ide kell, az nagyon megy neki. Oké, Danny jöhet a következő film, megnézem!
De mégsem Daniel Craig a legjobb a filmben, hanem a főgonosz: Javier Bardem. Neki Oscar-díjasként sem derogált egy akciófilmben játszani, és bebizonyította, hogy egy főgonosszal is lehet szimpatizálni, csak jól kell eljátszani. Tényleg hihetetlenül jó volt, öröm volt nézni, ahogy lubickolt a szerepében.
Összegezve: boldog szülinapot Bond, legközelebb is újra veled, ugyanitt!
Búcsúzóul egy kis ízelítő a filmből, sipirc a moziba megnézni, érdemes!





2012. november 1., csütörtök

Etyekwood

Born to be wild! A szelíd motoros a képen egy kedves kollégám, aki nem tudott és nem is akart ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbálja, milyen zöld háttér előtt forgatni.
Hát igen, a film egy csoda, de valójában illúzió. De gyönyörű illúzió, ezért naná, hogy kíváncsiak voltunk, hogyan születik a varázslat a filmvásznon. Az éves munkahelyi kirándulást ezért az etyeki Korda Filmstúdióba (hétköznapi nevén Etyekwoodba) szerveztük.
And action!
Még életemben nem jártam Etyeken (mert olyan messze van..), ezért meglepetten fedeztem fel, hogy milyen kedves kis falucska. A falu végén azonban nem a kurta kocsma, hanem a következő kép fogadott:
Nem jöttem rá, hogy mire akar utalni a bejárat, de annyira nem is érdekelt, hiszen lenyűgöző látványt nyújtott. Az már nem tetszett annyira, hogy mezei látogatóként nem tehettük be a kocsink orrát a szentély kapuján, hanem a kinti parkolóban kellett várnunk, de hát lássuk be, nem vagyunk filmsztárok (még!), ezért a vörös szőnyeg helyett ezúttal be kellett érnünk a murvával (nem baj, lesz ez még így se!).
A jegyeket ebben a nem túl előkelő külsejű bodegában vehettük át (remélem, azért idővel építenek a helyére egy szép épületet, mert a látogató itt szerzi az első benyomást a filmparkról, jobban kellene figyelni rá, de hát még gyerekcipőben jár a túraszervezés):
A látogatóközpont viszont egész jól néz ki, a felirat pedig nagyon találó:
A felirat története: Hollywoodot egy időben elárasztották a politikai okokból Amerikába menekült magyar művészek és művészlelkek, ezért a magyar származású George Cukor (az Elfújta a szél, a My Fair Lady legendás rendezője) ezt a feliratot tette ki az ajtajára, hogy ne zaklassák feleslegesen.
Nem sokat kellett várnunk, megérkezett kedves vezetőnk, és kezdetét vette a túra:
Az első utunk New Yorkba vezetett:
Vendéglátónk büszkén mesélte, hogy a világ második legnagyobb New York díszletében sétálgatunk (azért ez nem semmi, nem igaz?), és hogy ez még csak a kezdet, további fejlesztéseket terveznek, valamint azt is megtudtuk, hogy dübörög a filmpark: folyamatosak a forgatások, szinte teljes kapacitáson működnek. 
Ebben a díszletben forgatták a Hellboy 2-t (szürreális képregényfilm, nekem nagyon tetszett!), és még azt a falra kent zöld izét is láthattuk, ami szerepel a filmben (aki nem látta a filmet: egy nagy zöld izé átrendezi New York képét, de persze jön kedvenc Hellboyunk és szó szerint felkeni a falra):
Most a Borgiák c. sorozat van műsoron a filmparkban, már a harmadik szériát forgatják. Muszáj elmondanom, hogy a második szériában több jelenetet forgattak a tatai Angolparkban, nagy öröm volt viszontlátni a filmben azokat a helyeket, ahol sétálni szoktunk. A katedrális c. sorozat is itt forog, a díszletek itt sem megvetendőek:

A New yorki díszlet után sajnos el kellett rakni a fényképezőgépeket, ezért csak elmondani tudom, hogy milyen hatalmas és lenyűgöző Európa legnagyobb filmstúdiója, és hogy mekkora élmény a Borgiák c. sorozat díszletében sétálni.
 
A külső helyszínek után a látogató központban egy interaktív kiállítást tekinthettünk meg.
A bejáratnál mindjárt Chaplinbe és Churchillbe botlottunk:
A  kiállítás kezdetén Korda Sándor kalandos életével ismerkedhettünk meg. Az én kedvencem egy jelenet volt leghíresebb filmjéből, a VIII. Henrik magánéletéből:

-
Egy érdekesség: még Magyarországon Korda Sándor rendezte a Nagymama c. filmet Blaha Lujzával:
Korda Sándor életének megismerése után a film technikai csodáinak felfedezésére indultunk. A mozi életének hajnalától láthattuk a fejlődés lépcsőfokait:

Majd a jelmezek kerültek sorra. Az én kedvencem A magyar vándor c. filmből az a ruha volt, amit Soma Mamagésa viselt a filmben:

Majd néhány filmes trükköt ismerhettünk meg:

Vitathatatlanul a green screen volt a csúcs:
Megismerhettük még az animáció, a rajzfilmkészítés, a szinkronizálás, és az utómunkálatok apró kis titkait.
Gyorsan elszállt a két óra, véget ért a túra, búcsút vettünk a film hazai szentélyétől.
Ha már Etyeken voltunk, megtekintettük a falu tájházát is:
Majd elfogyasztottuk késői ebédünket a helyi borházban:
A nap zárásaként megnéztük azt a területet, ahol a Tenkes kapitányának egy részét forgatták:
Csapó, ennyi!



2012. október 31., szerda

Frankenstein



Ha meghalljuk a szót, Frankenstein, mindenkinek Boris Karloff ugrik be:
Ez a baj a legendákkal: rögzül egy kép, az lesz az etalon, és nem gondolunk arra, hogy ez csak egy interpretáció, a film rendezőjének víziója egy könyvről. Tudjuk, hogy miről szól a könyv, mi volt az írójának a célja vele, és főleg, azt, hogy mi hogyan értelmezzük a leírtakat, vagy csak egy jó horrorfilmet akarunk nézni és borzongani? Elég bátrak vagyunk a mélybe nézni, vagy megmaradunk a felszínen?
A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz  Mary Shelley regénye (magyarra Göncz Árpád fordította). Mary Wollstonecraft Godwin, és Percy Bysshe Shelley a Genfi-tó környékére látogatott Lord Byronhoz Svájcba. Az időjárás azon a nyáron túl hideg volt, hogy a külső szabadidő-tevékenységeket élvezhessék, ezért Byron kihívta Shelleyéket és magánorvosát, John William Polidorit, egy „költői versenyre”: az nyer, aki a legijesztőbb történetet alkotja meg. Mary ötlete egy rémálom, vagy lidércnyomás hatására fogant, amelyben egy „istentelen” tudományt tanulmányozó sápadt diákot látott térdelni a dolog mellett, amit összeállított. (csak halkan mondom, hogy egyre több irodalomtörténész kérdőjelezi meg, hogy tényleg Mary írta-e a történtet, hiszen 19 éves lányok irodalmi előzmények nélkül nem tudnak ilyen mély mondanivalójú filozófiai művet megírni, valószínűleg Shelley írta a könyvet a felesége elbeszélése alapján, csak valamiért nem akarta, hogy az ő nevével jelenjen meg a könyv)
Először is tisztázzunk egy félreértést: Frankenstein nem a szörny neve (őt egyszerűen teremtménynek vagy lénynek hívják, nincs neve), hanem a tudóst, aki életre hívja a lényt, hívják Victor Frankensteinnek.
Én magam nem olvastam a könyvet, a Boris Karloffos filmet nem néztem végig, viszont láttam a Robert de Niro és Kenneth Branagh főszereplésével készült Frankenstein című filmet, amit sajnos félrerendeztek, de az kiderült belőle, hogy sokkal több van a történetben, értő kezekben katarktikus élmény tud nyújtani befogadójának.
Most hétfőn, Pesten, az Uránia moziban volt szerencsém az értő rendezéshez, és a katarzishoz is. Mondhatnám, hogy a Frankenstein történet miatt mentem el az előadásra, mondhatnám azt is, hogy a világhírű Angol Nemzeti Színház világhírű előadására voltam kíváncsi. De ez nem lenne teljesen lenne igaz, valójában egyetlen ok miatt vettem meg a jegyet: Benedict Cumberbatch miatt. Hogy ki ő? A Sherlock című tévésorozatban ő játsza Sherlock Holmes-t brilliánsan. Nem, nem szoktam pofára esni holmi sorozatsztároktól (már csak azért sem, mert a Trónok harcán és Sherlockon kívül nem nézek tévésorozatokat), de nem túl gyakran fordul elő velem, hogy egy tévéfilm végén néhány másodpercig csak nézek ki a fejemből, aztán rávetem magam az imdb-re azzal, a felkiáltással, hogy ki ez a fiú? Ahogy már többször kifejtettem, a sztárok nem érdekelnek, de a jó színészeket nagyon szeretem, és ő egy nagyon jó színész. És mivel nekem az a meggyőződésem, hogy a színpadi színész művészileg sokkal többet ér, mint egy filmszínész, ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy színpadon is tudja-e hozni a szintet.
Az előadásról azt kell tudni, hogy Danny Boyle rendező (Trainspotting, Gettómilliomos) állította színpadra Mary Shelley Frankenstein c. könyvét (természetesen modernizálva, de alapvetően hű maradt a műhöz) Londonban, az angol Nemzeti Színházban. Csak a bulvár kedvéért: két Sherlock Holmes volt a főszereplő (Johnny  Lee Miller az amerikai Elementary c. sorozatban játsza a szuperdetektívet), akik minden este váltották egymást a szerepekben: az egyik este C. volt Frankenstein, és M. volt a lény, a másik este pedig fordítva. Izgalmas, nem? A sorozatsztárokra bejön a közönség, aztán mennyire meg fog lepődni...
Az előadás óriási siker volt, annyira, hogy felvették több kamerával (gyakorlatilag filmet készítettek róla), és az így felvett előadást mutatják be európai nagyvárosokban. Hozzánk is eljutott végre, és annyira zabálta a nép, hogy oltári szerencsémre még egyszer (pontosabban kétszer, mindkét szereposztást) leadták az Urániában.
Azon az előadáson, amit én láttam, Cumberbatch volt Frankenstein, és Miller a lény (őszintén szólva fordítva jobban örültem volna, de ne legyek telhetetlen, ugye?). Az előadás fantasztikus élmény volt: az igazi brit dikciót (színházi beszédet) hallgatni is öröm, jó színészeket jól megírt, jól rendezett darabban pedig pláne. A darab mondanivalójáról esszét tudnék írni, ezt most kihagyom, inkább azt emelném ki, hogy az előadás legnagyobb erénye az, hogy közérthető módon, hatásos, de nem hatásvadász eszközökkel (fény, zene, díszlet) megsegítve teszi befogadhatóvá a súlyos mondanivalójú darabot. Ugyanis nagyon komoly dolgokról beszél: élet, halál, felelősség, zsenialitás, érzelmi sivárság, öntudatra ébredés, csalódás, bosszú, kitaszítottság, magány, bűn, erény, játszhat-e az ember Istent. Hogy mennyire volt hatásos az előadás: tele volt egyetemistákkal a mozi, egyetlen pisszenés sem hallatszott az előadás alatt, a végén pedig halálos csönd percekig, és csak lassan, csendben kezdett el mindenki  (én is!) kimenni  a teremből. Nem tértem magamhoz percekig, komolyan. Ennyire még nem mosott át lelkileg darab, pedig nem most kezdtem színházba járni.
Mikor érem meg, hogy Budapesten is lesz olyan színházi előadás, ami után ilyen  kómás állapotba kerülök? (költői kérdés volt, valószínűleg még jó ideig nem..)
Aki teheti nézze meg ezt az előadást, érdemes!

"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.