2013. február 26., kedd

Kondor Vilmos: Bűnös Budapest

Rákaptam a krimikre. Nem, nem szeretem az erőszakot, ámde szeretem a jól megírt regényalakokat, az izgalmas történeteket, az agysejteket megmozgató  nyomozásokat (ha valakinek még nem tűnt volna fel, Sherlock Holmes-függő vagyok!). Baráth Katalin regénytrilógiáját nagyon szerettem, de most valami kevésbé lányost szerettem volna olvasni. Mivel minden könyvesblog legendákat regélt Kondor Vilmos könyveiről, eljött az idő, hogy megismerkedjem a magyar krimi üstökösével.
Kicsoda Kondor Vilmos? 1954-ben született, tanulmányait Szegeden kezdte, majd a párizsi Sorbonne-on folytatta, ahonnan vegyészmérnöki diplomával tért haza. Jelenleg egy nyugat-magyarországi városban tanít matematikát és fizikát középiskolás diákoknak. Budapest Noir című regénye 2008-ban jelent meg, és hatalmas siker lett. Feleségével, két ikerlányával, valamint kutyáival és sólymával egy Sopron melletti kis faluban él. Kerüli a nyilvánosságot, interjút ritkán ad, azt is csak emailben, emiatt több fórumon is megkérdőjelezték, hogy egyáltalán létező személyről van-e szó. A zsurnaliszta Gordon Zsigmond főszereplésével játszódó, öt kötetből álló Bűnös Budapest-ciklusának befejező része 2012-ben jelent meg. Regényeit hat nyelvre fordították le, Amerikában 2012. februárjában látott napvilágot a Budapest noir.
Az íróról ennyit, ideje elmerülni az erkölcsi fertőben!
Budapest, 1939 szeptember. Egy fiatal lány belefullad a vízbe egy fürdőben, majd egy másik fiatal lány és egy fiatal újságíró szintén életét veszti. Hirtelen túl sok lett a kábítószer Budapesten. Gordon Zsigmond, A Magyar Nemzet újságírója három eltűnt vöröskeresztes teherautó után kezd szimatolni, mindeközben Nemes Sándor nyugállományú detektívfelügyelő kormányzati megbízást kap, nyomozza ki, hova tűnt a lengyel katonáknak szánt kábítószer-szállítmány. Bűn, vér, mocsok, árulás, bosszú kíséri útjukat, és a történet egy adott időpontjában a két nyomozás összeér..
Képtelenség letenni a regényt, annyira jól van megírva. A legnagyobb erőssége a korrajz: olyan hangulatot teremt, mintha tényleg 1939-ben járnánk Budapest utcáit, minden sarkon belebotlunk a kor hétköznapi embereibe: pincérek, nyomozók, házmesterek keresztezik utunkat. És a felső tízezer világába is bepillanthatunk: a fényűző kártyabarlangokban arisztokraták, főtisztek verik a blattot, sőt, összefuthatunk Újszászi Istvánnal (a kor kémfőnökével) és Karády Katalinnal is. 
Én folyamatosan úgy éreztem, mintha filmet néznék, pontosabban, mintha egy Humphrey Bogart filmet néznék, ami Budapesten játszódik. Igazi film noir, könyvben!
Remélem, volt már valakinek annyi esze, hogy elkezdte írni a forgatókönyvet Andy Vajnáéknak, ez tuti siker lesz nálunk és külföldön is (and the Oscar goes to!)!
Addig is, én mentem beszerezni a többi Gordon Zsigmond kötetet..




2013. február 24., vasárnap

Fékezhetetlen

Végre egy dögös gengszterfilm! Ez igen, imádtam!
Bár én inkább kamara-gengszerfilmnek nevezném, hiszen egy faluban játszódik, nem túl sok szereplővel. Nem nagymenők a főszereplők, hanem egyszerű vidéki szeszcsempészek, akiknek meggyűlik a bajuk a korrupt bűnüldöző szervekkel. 
A szesztilalom idején vagyunk, Virginia államban. Adva vannak a Bondurent - testvérek: Forrest (Tom Hardy tökéletesen hozza az egyszerű vidéki családfőt, aki nem sokat beszél, szigorú erkölcsi elvek alapján él, és ha a családját bántják, nagyon brutális tud lenni), Howard (Jason Clark nagyon jó az alkoholista, ösztönlény középső fiú szerepében), és Jack (Shia LaBoeuf nagyon be akarja bizonyítani, hogy ő nem csak egy Transformers-sztár, hanem jó színész is, de nagyon nem sikerül neki). Békésen szeszcsempésznek, de pechjükre összeakasztják a bajuszt Charlie Rakes-el, a piperkőc, kegyetlen korrupt rendőrrel (Guy Pierce félelmetesen jó, nem is értem, miért nem jelölték ezért semmilyen díjra), és hát ugye ott van még a helyi maffiafőnök, Floyd Banner (Gary Oldman szokása szerint mindenkit lemos a vászonról), aki szintén nincs oda értük, plusz néhány chicagói gengszter is megjelenik a színen. Ha ez nem lenne elég, a szívügyek is bekavarnak: Jack belezúg a helyi ortodox zsidó család lányába (Mia Wasikowska bájos jelenség, de nem nagyon van lehetősége komoly jellemábrázolásra, ez a film a fiúkról szól), Forrest pedig a család kocsmájának  új vezetőjébe, Maggie-be szeret bele, aki Chicagóból érkezett felejteni, de a múltja természetesen utoléri (Jessica Chastain mindent kihoz a szerepéből). 
A film egyszerűen úgy jó, ahogy van (mínusz Shia LeBoeuf, ugye): tökéletesen bemutatja a szeszcsempészet korának kevésbé romantikus oldalát: korrupt rendőrök, brutális leszámolások, a maffia hétköznapi valósága. Ugyanakkor a film alapvetően a testvéri szeretetről szól: a fiúk keveset beszélnek, de ha kell, szó szerint ölnek egymásért. Nincsenek felesleges párbeszédek, a színészi játék van az előtérben, nem az akciók (de azért persze az is van, nem kevés), tökéletes az operatőri munka. Teljes mértékben leköti a film a figyelmet, az utolsó percig lehet szurkolni a fiúknak. A film végén a végső leszámolás nagyon emlékezetesre sikerült, pedig nem dollármilliókból készült..
Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, bűn kihagyni!


2013. február 22., péntek

Hisztéria

Londonban járunk, 1880-ban. Mortimer, a szépreményű ifjú orvos (Hugh Dancy, nem tudom, mit csinált eddig, de a látottak alapján nem is érdekel) a kor leghíresebb orvosának, Dr. Robert Darlymple-nek (Jonathan Pryce fergetegesen jól komédiázik, lubickol a szerepében) a segítője lesz. És hogy mivel foglalkozik a köztiszteletben álló doktor? Hisztériás hölgyeket kezel sajátos módon: kézi úton stimulálja a libidójukat. Miután ifjú hősünk szolgálatba áll, rendkívüli módon fellendül az üzlet, a doktor tipikus jókislány lánya  (Felcitiy Jonesnak vannak jó pillanatai, de nem nagyon tud mit kezdeni sablonszerepével) pedig készen áll férjhez menni hozzá. Szóval minden szépen halad a dögunalmas boldog vég felé, azonban akad egy kis gond: Mortimer keze egyre kevésbé bírja a gyűrődést, a hölgyek nem elégedettek, az üzlet befuccsol. Ámde jön a mentő ötlet: Mortimer műszaki újításokért rajongó arisztokrata barátja (Ruppert Everett nagyon jó, tökéletesen hozza az unatkozó nagyvilági ifjat) egyik kütyüjéből megszületik az a segédeszköz, ami vibrátor néven terjedt el később az egész világon. Teljes siker, a hölgyek teljes mértében elégedettek, Mortimer dúsgazdag lesz. Nos a munka már rendben van, már csak a szerelmi életet kell rendbe tenni: a doktornak ugyanis két lánya van.. Charlotte (Maggie Gyllenhaall nem igazán hozza a tőle megszokott színvonalat, túljátssza a szerepét, nem túl meggyőző) teljes mértékben különbözik a húgától: szüfrazsett, árvaházat vezet, szókimondó, talpraesett, szellemes. Először rettenetesen utálják egymást Mortimerrel, de ahogy az lenni szokott, a helyzet szépen lassan változik: amikor Charlotte a börtönből szabadul (miért került oda? Bepancsolt egy rendőrnek a húga és Mortimer eljegyzésén..), Mortimer megkéri a kezét, amire némi gondolkodás után boldogan igent rebeg az ifjú hölgy.
A film igaz történeten alapul. A sikamlós témát igazi viktoriánus prűdséggel ábrázolják, remek helyzetkomikumoknak lehetünk tanúi, hatalmasakat nevettem a film nézése közben. Azonban azt kell mondanom, hogy az alkotás sajnos rettenetesen közepes lett, nem éri el egy játékfilm színvonalát, tévéfilmnek viszont elmegy. Egyszer. De többször nem.


2013. február 20., szerda

Stieg Larsson: A kártyavár összedől

Az előző könyvnek úgy volt vége, hogy a családi dumcsiparti hangyányit elfajult Salanderéknél: Lisbethet a kedves bátyja elevenen elásta, az apukája fejbe lőtte, minek örömére Lisbeth egy baltával átrendezte apuka arcberendezését, a bátyját pedig Blomkvist vonta ki a forgalomból egy időre.
Nos, a kórházban sikerül egymás mellett lévő szobában elhelyezni a nagy nehezen megmentett apát és lányát. Szép kis alapszitu. A nagy családi leszámolás azonban elmarad, ugyanis közbeszól a titkosszolgálat. Apuka ugyanis kém volt, és nagyon kínos lenne, ha ez kiderülne, ezért el kell tüntetni a nyomokat. A szálak nagyon magas kormányzati lépcsőfokokhoz vezetnek, de Blomkvist oknyomozó riporterként már szagot fogott,,
Szóval Lisbeth ahelyett, hogy nyugodtan lábadozhatna, belekerül egy szép kis hatalmi játszma kellős közepébe, a titkosszolgálat, a kormányzat és a média egyaránt rá vadászik. Egyetlen emberben bízhat: Blomkvistban. Egyikük sem egy beijedős fajta, ezért felveszik a kesztyűt, és összedöntik a kártyavárat.
Elvileg ennek a könyvnek kellett volna lennie a legizgalmasabbnak a trilógiában, azonban sajnos azt kell mondanom, hogy ez lett a leggyengébb. Akkora a szintkülönbség az előző könyvhöz képest, hogy biztos vagyok benne, ezt a könyvet már nem Stieg Larsson írta teljes egészében. Nyoma sincs benne a sistergő izgalomnak, a gondosan felépített cselekménynek, a kiszámíthatatlan fordulatoknak, és a nyers erőszak is igencsak matiné szinten jelenik meg benne.
A könyv tizedénél rájöttem, hogy mi lesz a vége, ezután már egyre inkább azt éreztem, hogy csak húzzák feleslegesen a történetet, mint a rétestésztát. A legfeltűnőbb az, hogy nagyon sok mellékszereplő jelenik meg, míg a két főszereplő, Lisbeth és Blomkvist igencsak háttérbe szorulnak, márpedig ugye elvileg róluk szól a könyv. A végén béke, boldogság, örömkönnyek. Dögunalom.

2013. február 19., kedd

Vadállatok

Nem tudom eldönteni, hogy mikor lőtte be magát Oliver Stone jobban, akkor amikor a forgatókönyvet írta, vagy amikor a filmet rendezte. Teljesen mindegy, a végeredmény katasztrofális lett.
Oliver Stone egy élő legenda. Meghatározó élmény volt életében, hogy részt vett a vietnámi háborúban. Már első filmje, A szakasz (emlékeztek Willem Defoe-re?)  Oscar-díjat nyert, majd jött Született július 4-én (Tom Cruise ebben a filmben bebizonyíthatta, hogy szorult bele némi színészi tehetség), majd a  Tőzsdecápák, a JFK, a Született gyilkosok. Csupa komoly mondanivalójú film, ami fontos dolgokról szólt. Aztán elkezdett foszladozni a zsenialitás hálója: a Nixon sem volt már igazi, a Nagy Sándor maga volt a borzalom, azóta semmi komoly. 
Azért Oliver Stone neve még mindig elég volt arra, hogy kíváncsi legyek a filmre, de sajnos nagyot csalódtam. A történet röviden: van két barát, egy afganisztáni háborús veterán (Taylor Kitsch és az emberábrázolás két teljesen különböző dolog, de legalább nem is nagyon próbálkozik vele), és egy elszállt buddhista botanikus (Aaron  Taylor-Johnson nagyon jó, határozottan tehetséges a fiú, kíváncsian várom az újabb szerepeket), akik abból élnek, hogy kábítószert termesztenek és terítenek. És van egy közös testi-lelki barátnőjük (Blake Lively rettenetesen semmilyen, fogalmam nincs, miért osztották rá ezt a szerepet, tökéletesen súlytalan, mintha ott sem lenne a vásznon), és békésen éldegélnek hármasban, amíg egyszer csak belefutnak egy dél-amerikai maffiafőnökbe, aki meglepő módon nő (Salma Hayek alakítása kb. egy brazil tévésorozat szintjén van, nagyfilmben ez azért szégyen!). Igazából nem jöttem rá, hogy miért balhéznak össze, de mindegy is, lényeg, hogy Salma elrabolja a lányt, erre a fiúk bedurvulnak, és elmennek érte. Kábé ennyi. Az alapötlet sem túl izmos, de a forgatókönyv sajnos olyan gyér, mint mackósajtban a brummogás, el sem hiszem, hogy ugyanaz írta, aki anno a Szakaszt...
Aki miatt érdemes megnézni a filmet, az Aaron Taylor-Johnsonon kívül Benicio del Toro: zseniálisan játssza a durva mexikói maffiózót, sokszor a hideg futkosott a hátamon, olyan ijesztő volt..
John Travolta nagyon kiábrándító, mint kétszínű CIA - ügynök, hol van már a Ponyvaregény, ez már csak felszínes bohóckodás.
Szomorú vagyok, ez már csak értelmetlen erőszak-orgia, nincs mögötte komoly mondanivaló és társadalomkritika.
Sic transit gloria mundi (így múlik el a világ dicsősége..)


2013. február 17., vasárnap

Az utolsó angol úriember

Az idei év a változások éve az életemben. Többek között eldöntöttem, hogy szakítok a sorozat-abszintenciámmal, és néhányat meg fogok nézni. Naná, hogy egy Camberbutch-sorozattal kezdtem (nehéz engem lenyűgözni, de ha sikerül..).
A történet az első világháború előtti években indul, és a háború végéig tart. Adva van Christopher Tienjens (Benedict Cumberbutch), egy igazi angol úriember, akinek sikerül rettenetesen rosszul nősülnie: egy hisztis, csalfa dögöt, Sylviát vesz el becsületből, mivel lehet, hogy ő a születendő gyermek apja. Mivel az asszony fűvel-fával csalja, és szellemileg sincsenek egy szinten, nem élnek túl jól. Aztán az asszony elhagyja egy másik férfiért, de az utolsó pillanatban rájön, hogy becsüli a férjét, és inkább visszamegy hozzá. Az a furcsa fordulat történik, hogy a feleség beleszeret a férjbe, a férj viszont teljesen kiábrándul a feleségéből, viszont beleszeret egy bájos szüfrazsettbe. Aztán kitör a háború, Christopher bevonul, borzalmas dolgokat él át, rájön, hogy az az értékrend, amit ő képvisel, már a múlté és lehet, hogy a társadalmi előírásokat felülírhatja a szerelem, mindeközben a a felesége mindent megpróbál, hogy visszaszerezze őt.
A sorozat jól indul, az első rész teljes mértékben leköti a figyelmet, viszont a háború kitörése után szétesik a történet, nem sikerül megtalálni az egyensúlyt a háború borzalmai és a magánéleti problémák bemutatása között. Sok a jó jelenet, sokszor jó a szöveg, humoros jelenetekben sincs hiány, de az intenzitást sajnos nem sikerül végig fenntartani. A sorozat legnagyobb erénye az, hogy nagyon jól bemutatja az első világháború előtti angol arisztokrácia világát, a jellemábrázolások tökéletesek, a mellékszereplők is nagyon sok színt visznek a történetbe (az én személyes kedvencem a Rufus Sewel által megformált szexmániás elmebeteg lelkész). 
Ben tökéletes, mint mindig (nem kell ezt túlmisztifikálni: ez egyrészt genetika - anyuka, apuka is színész -, másrészt pedig mielőtt befutott a Sherlockkal, volt kb. 20  éve tévésorozatok és filmek kisebb szerepeiben megtanulni mindent a szakmáról), Rebecca Hall Sylvia szerepében zseniálisan jó, lubickol a szerepben. Viszont a harmadik főszereplő, a kis szüfrazsett abszolút semmilyen, a bájos mosoly azért ilyen szereplőgárda mellett nagyon kevés. És ezért nem működik igazán a történet: nem túl hihető, hogy ezt a kislányt választja Christopher Sylvia helyett. Kár. Pedig annyira jó sorozat lehetett volna..
Szóval összegezve: ez egynek jó volt Ben, jöhet a Star Trek film (láttátok a trailert?nagyon király!), és a Sherlock következő évada.

2013. február 15., péntek

Anya-lánya bonyolultan

Pár éve láttam egy egész jó filmet, többek között Sandra Bullock szereplésével. Egy életvidám, nevetős-sírós film volt, az a tipikusan barátnőkkel nézős. Nos, a listámon szerepel a könyvváltozat is. És mint általában mindig, a könyv fényévekkel felülmúlta a belőle készített filmet.

Rebecca Wells: Vagány nők klubja



Adva vagyon Sidda, aki férjhez menne (a tökéletes pasihoz), de valamiért mégsem akaródzik neki. Fél, de nem tudja mitől. Halasztódik a lagzi, halasztódik, úgy tűnik, nem is lesz belőle semmi, mert elvonul a férfitől, "gondolkodni". Ilyenkor jönnek jól az anyai tanácsok, nem? Nos igen, jelen esetben ez kicsit problemás, mivel a kedves anyuka besértődött egy cikken, és nem beszél a lányával. Szerencsénkre színre lépnek anyuka barátnői, a Ya-yák (3 életvidám matróna, akik imádják az életet, és a koktélokat), és ráveszik anyukát - Vivi -, hogy küldje el Siddának a Ya-yák titkos nagy könyvét, ami tartalmazza a 3 barátnő múltját.  
A könyvből megismerjük a Ya-yák izgalmas lánykori kalandjait egy Shirley Temple hasonmásversenyen történt botrányos pukizástól, egy bálon történt ruhamizérián és egy botrányos fürdőzés utáni letartóztatáson keresztül a gyermekek születéséig. Megismerjük Vivi démonjait, tanúi leszünk az idegösszeomlásának, és lassan megbocsátunk neki, ahogy Sidda is megbocsát Vivinek. A könyv végén természetesen öröm-boldogság, nagy egymásra találás.
Nem is csak a történet tetszett nagyon, hanem a mögötte lévő drámák. És veszettül irigykedem Vivire, akinek ilyen izgalmas élet jutott, ilyen barátnőkkel. Mindig mögötte állnak, mindig támogatják egymást, mellettük a férjek csak segítők. És mégis. Irigylem Csobogó Patak Hercegnőjét, pedig gyakran hangoztatom, hogy én is istennő vagyok ;)
Ami még érdekes, hogy mikor is talált meg engem ez a könyv. Pár napra rá, miután elolvastam és kicsit megrágtam magamban, meghalt anyukám. Fájt és fáj még mindig, de akármilyen közhelyes, ez a könyv segített. 
Ajánlom mindenkinek, főleg annak, aki "harcol" a családtagjaival. Ne tegyétek. Szeressétek egymást ;) 

2013. február 11., hétfő

Stephen Hawking élete és világa

"Üdvözlöm, Stephen Hawking vagyok: fizikus, kozmológus és álmodozó. Bár nem tudok mozogni, és számítógépen keresztül kell beszélnem, az elmém szabad".
A zseni, aki közel hozta az emberekhez az elvont tudományt, a szupersztár, akinek az elméje előtt meghajol a világ. Ismerjük meg közelebbről.
1942. január 8-án született Oxfordban Frank és Isobel Hawking első gyermekeként. Ez a nap volt Gallilei halálának 300. évfordulója és erről a tényről Hawking többször is büszkén tesz említést.
Családja Londonban élő értelmiségiek voltak. A skót származású Isobel Hawking az első nők között volt, akik a 30-as években oxfordi diákok lehettek. Yorkshire-i gyökerekkel rendelkező apja pedig gazdálkodócsalád leszármazottja volt, akinek kutató orvosként a szakterülete a trópusi betegségek voltak. 
Azt gondolnánk, hogy már általános és középiskolában is osztályelső volt és sima volt az út az egyetemre. Hát nem. Abszolút közepes tanuló volt, csak az egyetemi felvételi előtt szedte össze magát, és az egyetem első éve sem volt fáklyásmenet, de aztán találkozott a megfelelő mesterrel és szárnyakat kapott. Aztán egyre többször voltak mozgáskoordinációs problémái, és 21 éves korában szembesült vele, hogy  amyotrophiás laterosclerosisban, vagyis ALS-ben szenved. Maximum 2 és fél évet adtak neki az orvosok. Először érhető módon letargiába esett, de egy egyetemista lány, Jane Wilde iránt érzett szerelme erőt adott neki, hogy szembeszálljon a betegséggel. Összeházasodtak, holott tudták, hogy minden nap az utolsó lehet. Hawking akaratereje bámulatos volt, de a betegség lassan erőt vett rajta, fokozatosan megbénult. Közben született három gyermeke, és Cambridge-ben elkezdte tudományos pályafutását.
A világegyetemet kutatta, a „mindenség elmélete” kidolgozásához a fekete lyukak tanulmányozásához kezdett. 1974-ben egy tanulmányában feltételezte, hogy a kvantum mechanika szabályai szerint a fekete lyukak hőt bocsátanak ki. Ezt "Hawking-sugárzásnak" nevezik el. Ez a nézet nagy felbolydulást keltett a tudomány világában és világszerte ismert lett a szakmában. 1977-től professzor lett az egyetemen majd 1979-ben a Cambridge-i Egyetem tizenhetedik Lucas - professzora, amely titulust korábban Isaac Newton is betöltötte. Egészen 2009-es nyugdíjazásáig marad ebben a tisztségben.
Hawking beszéde is kezdett eltorzulni és beszédét értő személy tolmácsolásával tudott csak előadásokat tartani. Így diktálta le tanulmányait is. 1985-ben egy genfi utazás során tüdőgyulladást kapott és szervezete összeomlott. Csak egy gégemetszéssel tudják életét megmenteni, de így elveszítette beszédképességét. Egy ideig segítői próbáltak áthidaló megoldást keresni, de egyik módszer se volt optimális. Végül egy számára fejlesztett gép segítségével – az éppen hogy minimális ujjmozgásra képes – Hawking mindössze egy kapcsoló mozgatásával tudott szöveget szerkeszteni és egy másik készülék segítségével azokat kimondani. Így a kommunikációja gördülékenyebb lett, mint a baleset előtt volt.
1982-ben elkezdi írni, majd 1988-ban kiadja meghatározó könyvét Az idő rövid történetét, amely laikusok számára magyarázza el tér-idő elméletét. A könyv kiemelkedő sikert ér el. A londoni Sunday Times best-seller lisájának élmezőnyében marad négy évig. Új szupersztár született. Hawking tudóshoz képest bevállalós, ha médiáról van szó: vendégszerepelt a Star Trekben, a Simpson családban, film készült az életéről, kipróbálta a szabadesést, eljutott az Antarktiszra. 
Mindeközben elvált, újra nősült (ápolónőjét vette el), majd újra elvált, már többszörös nagypapa.
Orvosi csoda, hogy még él, az akaratereje és a humora bámulatos. Hawking elmondása szerint betegsége hozzájárult tudományos sikeréhez. Úgy nyilatkozott, hogy korábban unalmasnak találta napjait, de a diagnózis után érezte, hogy vannak dolgok amiért érdemes élnie. Van egy előre programozott válasz arra a triviális kérdésre, hogy „Ő Stephen Hawking-e?”, amire azt a választ szokta adni, hogy: „Nem, de gyakran összekevernek vele”.Egy másik nyilatkozatában azt mondta, hogy az egyik legnagyobb rejtélynek a nőket tartja. Érti az univerzumot, de a nőket nem.
A könyv nem szenzációhajhász, nem a különc zseni magánéletére helyezi a hangsúlyt, inkább az embert ismerhetjük meg belőle, és közérthetően bemutatja a tudós szakmai fejlődését, elméleteit is. Korrekt, tárgyilagos, szellemes, akárcsak maga Hawking. Mindenkinek ajánlom, megrendítően felemelő végigkísérni egy példamutató életpályát, melynek során az akarat legyőzi a test korlátait, teljes életet él a halál árnyékában.
Egy zabolátlan elme, mely túllép időn és téren...


2013. február 6., szerda

Verdi: Aida


Megértem az operára.
A zenében alapvetően sznob vagyok: musical, rockopera. Az úgynevezett könnyűzene eléggé hidegen hagy, leragadtam a Queen-nél. Mivel egy operettfüggő apukával élek egy háztartásban, ezért néha egy - egy operett is becsúszik az életembe. Aki Rock Színházon nőtt fel, úgy, mint én, annak, ahogy szoktam volt mondani, van szeme és füle a zenéhez és a zenés színházhoz. Számtalanszor előfordult, hogy szó nélkül felálltam és kimentem, ha hamis hangot hallottam egy színházi előadásban (ma már nem vagyok ennyire drasztikus, megvárom a szünetet, utána megyek el). Rettenetesen fáj látnom, hogy milyen alacsony színvonalra süllyedt a zenés színház, ma már ott tartok, hogy kizárólag a Madách Színházban és a Fővárosi Operettszínházban vagyok hajlandó zenés darabot megnézni (bár már ott is értek csalódások, de azért összességében ezeken a helyeken még jó minőségű előadás látható-hallható).
Mikor jó egy musical előadás? Ha a színész(nő) jól tud énekelni, táncolni és szerepet játszani. Ha jó a szöveg és a zene, valamint a koreográfia, magával ragad az előadás. Miért nem szerettem az operát? Túl statikusnak találtam. Az énekesek csak állnak, nincs történés a színpadon, mindenki csak arra vár, hogy mikor vágják ki a magas cét. Az elmúlt év folyamán jutottam el odáig, hogy lehet, hogy mégsem ez a helyzet.
Kicsit nagyon megcsömörlöttem a musical/rockopera világától, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami éteribb, tisztább érzést szeretnék átélni, nem a látványra szeretném helyezni a hangsúlyt, hanem a "halványra".
Tavaly kezdődtek az Uránia moziban a felvételről leadott operaelőadások vetítése. Elhatároztam, hogy teszek egy próbát az opera műfajával. Ezért nagyon megörültem, amikor láttam, hogy a két ünnep között leadják a Metből (az opera műfajának leghíresebb színházából) Verdi Aidáját. Azonnal lecsaptam a jegyre, és az előadás napján kíváncsian utaztam Pestre az egész napos programra (délelőtt kezdődött az előadás, és késő délután ért véget, na ja, az opera nem ötperces műfaj).
Azért erősen aggódtam, hiszen az első operaelőadásom volt, de semmi okom nem volt rá, mint kiderült, nagyon tetszett az előadás, teljes mértékben magával ragadott a feeling.
Az Aida Guiseppe Verdi  négyfelvonásos operája. Szövegét Auguste Mariette régész története alapján Antonio Ghislanzoni írta. 1871. december 24-én  mutatták be a kairói operaházban.
A széles körben elterjedt nézettel szemben az Aida nem a Szuezi - csatorna megnyitójára készült. Egyiptom uralkodója, Ismail pasa az új operaház megnyitójára rendelt egy darabot Verditől, de ő ezt visszautasította, így a nyitóelőadás 1869  novemberében a Rigoletto volt. Később a szervezők újra megkeresték Verdit, most már kifejezetten operát kérve, de a mester megint nemet mondott. Figyelmeztették, hogy akkor Charles Gounod-t kérik fel, majd mikor végül azzal fenyegették, hogy Richard Wagnert bízzák meg, Verdi aláírta a 150 000 frankos szerződést.
Az opera története röviden: Egyiptomban vagyunk, a fáraók korában. Etiópia támadásra készül Egyiptom ellen. Van egy ifjú hősünk, Radames, aki a hadsereg főparancsnoka lesz. Boldogan élhetne, de amilyen peche van, beleszeret Aidába, az etiópiai uralkodó túszként fogva tartott lányába. A szerelem kölcsönös, ámde Amneris, a fáraó lánya beleszeret Radamesbe, és elkezdődnek a problémák.. Mivel operáról van szó,  tragikus a vég, az ifjú szerelmesek együtt halnak meg abban a barlangban, ahol az árulóként elítélt Radamest befalazzák, a fáraó leányának pedig marad az ima Radames lelki üdvéért.
Habár több, mint négy órás volt a közvetítés, én egyáltalán nem találtam hosszúnak az előadást. Lenyűgözött a látvány (hihetetlen színpadképek váltották egymást, tényleg fáraói pompa uralkodott), a leghatásosabb a győzelmi bevonulás volt, ahol igazi lovak is megjelentek a színen:

Radamest Roberto Alagna játszotta, zseniálisan. Mivel tényleg zéró tapasztalatom van az operában, ezért csak azt tudom leírni, hogy egyrészt gyönyörű hangja van, másrészt pedig magával ragadó, mély átéléssel alakította a szerepét:
A felvonások között beleshettünk a színfalak mögé, és interjúkat láthattunk a főszereplőkkel. Roberto Alagna igazi profi: végigénekelte a felvonást, majd anélkül, hogy látszott volna rajta bármilyen fáradtság, kedvesen belemosolygott a kamerákba, és összeszedetten, komolyan nyilatkozott. 
Aidát Liudmyla Monastyrska alakította méltóságteljesen, teljes mélységében érzékeltetve Aida ellentmondásos helyzetét: beleszeret az ellenség fővezérébe, hazája és a szerelem között kell választania.:
Amnerist Olga Borodina alakította, méltó ellenfele volt Aidának, a fáraó büszke lánya, akinek büszkeségét semmibe foszlatja a szerelem:
Mindenképpen meg kell említenem, hogy a fáraót egy magyar operaénekes, Sebestyén Miklós alakította!
Csodálatos volt az előadás, teljesen átmossa az ember lelkét a tiszta, éteri zene, a földöntúlian szép, kifejező hangok, a lüktető érzelmek, a dráma ereje.

Mit is mondhatnék: jövőre, ugyanitt!