2013. szeptember 28., szombat

Vadas Zsuzsa: Tuti dilik


Az első újság, amit előfizettem, a Nők Lapja volt. Miért? Azért, amiért mindenki: már a nagymamám is olvasta, ezért már nagyon korán az életem részévé vált. Az évek során a szerzők családtagok lettek, ma már az első egy-két sorból megmondom, hogy ki írta az adott cikket. Szegő András interjúinak nincs párja, Schaffer Erzsébet epikus leírásai melengetik a lelket, V. Kulcsár Ildikó írásai hatalmas családanyai tapasztalatokról tanúskodnak. Sorolhatnám napestig a neveket, az én kedvencem azonban Vadas Zsuzsa, akinek írásaiból sugárzik az életöröm, lebilincselő stílusban tud értekezni gyakorlatilag bármiről.
Tavasszal az a szerencse ért, hogy a Nők Lapja kiadójában tölthettem néhány szombatot egy kreatív írás kurzus okán, hatalmas élmény volt, az ott szerzett élmények hatására valóra váltottam egy gyerekkori álmot: a Werk Stílusakadémia film szakára járok.
Vadas Zsuzsával sajnos nem találkoztam személyesen a kurzuson, azonban régen terveztem elolvasni "emlékiratait", most sort kerítettem rá. A könyv pontosan olyan lett, mint az írója: eklektikus, sodró lendületű, szórakoztató, egyedi.
Egy hosszú újságírói pálya mérföldköveit ismerhetjük meg belőle, nem titkolva a nehézségeket, a szakma árnyoldalait sem. Egyben kiváló korrajz is, melyből megismerhettem az 50-es, 60-as, 70-es évek Magyarországát is. Nem csak saját magáról mesél az írónő, hanem időrendi sorrendben a cikkeiből, az interjúiból is válogat. 
Mindenkinek ajánlom, hogy tartson Vadas Zsuzsával ezen az izgalmas időutazáson, nem  fog csalódni, minden korosztály jól fog szórakozni, az idősebbek jót nosztalgiázhatnak, a fiatalok megismerhetik a születésük előtti időket, hamisítatlan Nők Lapja stílusban.

2013. szeptember 22., vasárnap

Dan Brown: Inferno



Ébredtél már arra, hogy nem emlékszel semmire? Gyötörtek már pokoli látomások a világ végéről? Zakatolt már a fejedben egy mondat, amiről nem tudtad, hogy mit jelent? Robert Langdon bizony így járt. Zúgó fejjel, lenullázott memóriával tér magához egy kórházi ágyon, és az első, ami eszébe jut: "Keressetek és találjatok". De mit kell keresni, és miért kell megtalálni? A kínzó kérdésre némi enyhet hoz a kedves, csinos doktornő, aki aggódva érdeklődik hogyléte felől. Ámde az idill nem sokáig tart, az események tragikus fordulatot vesznek: egy nő egyszerűen bejön a kórházba, és megöli az orvost, és Langdont veszi célba. De természetesen a könyv elején nem halhat meg a főhős, ezért természetesen az ifjú doktornő, Sienna Brooks megmenti az életét, kalandos körülmények között lerázzák a merénylőt, és a lakására menekülnek. Nem, romantikára nincs idő, ugyanis nagyon gyorsan kiderül, hogy nem egy személy akarja megölni a professzort, hanem egy egész kommandós csoport. Langdonnak fogalma sincs, miért akarják megölni, azonban a nyomok egy bioterroristához vezetnek, aki egy veszélyes vírust akar rászabadítani az emberiségre, és ahhoz, hogy ezt megakadályozzák, a professzornak és segítőjének bonyolult szimbólumokat kell megfejtenie és be kell járnia Firenzét, Velencét, Isztambult , le kell ásnia Dante Isteni színjáték című klasszikusának  és a történelemnek a legmélyebb bugyraiba.
Jó könyv, sokat lehet belőle tanulni irodalomról, művészettörténetről, történelemről. Útikalauznak sem utolsó. Szórakoztató, izgalmas történet, profi írás. Túlságosan is az. Aki már olvasott Dan Brown könyvet, az elég gyorsan rájön, hogy milyen fordulatok várhatóak, kis túlzással azt mondanám, hogy ugyanarra a kaptafára készült, mint az összes korábbi műve. Az igazi mélység hiányzik belőle, azonban nagyon komoly problémákra hívja fel a figyelmet: a Föld túlnépesedése, bioterroristák, a genetika erkölcsi problémái. 
Dan Brown hozta a kötelezőt, mi jól szórakoztunk, sok új ismeretet szereztünk, a könyv filmért kiált, de klasszikus nem lesz belőle, az biztos.

2013. szeptember 15., vasárnap

Lynette Porter: Benedict Cumberbatch In Transition


Elég nyüzüge és nem is néz ki jól. Mégis A listás sztár lett belőle: Benedict Cumberbatch. Mi a titok? Egyszerű: lenyűgözően tehetséges. Nem véletlenül a kedvenc színészem. A Sherlock című tévésorozatot 2010-ben mutatták be, Ben pedig egyetlen nap alatt lett sztár. Azóta sorra forgatja a filmeket, melynek következében cirka három év alatt elérte, hogy egy senki által nem ismert angol színészből világsztár lett. Idén a Star Trekben láthattuk, nemsokára jön a The Fifth Estate, amely Julian Assange-ról szól, most mutatták be a torontói filmfesztiválon, a kritikusok nagyon lelkesek voltak, nagyon várom már. Az August: Osage Countryban csak mellékszerepet játszik, ahogy a 12 years a Slave-ben is, de már leforgatták a Sherlock harmadik évadát, és szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki tűkön ülve várja, hogy megtudja. hogyan élte túl kedvenc detektívünk azt a látványos zuhanást.
Nem vagyok rajongó típus (majd figyeljétek a húgom reakcióját erre vonatkozóan..), nem járok rajongói oldalakra, ezért fogalmam sem volt róla, hogy könyv is megjelent már róla. Ki akartam próbálni a paypal fizetési módszert, és rám teljesen jellemző módon könyvrendeléssel gondoltam ezt megtenni. Egy kis angol kiadóban néztem ki magamnak egy Sir Arthur Conan Doyle életrajzot (ha valakinek esetleg nem tűnt volna fel, elsőfokú Sherlock Holmes függőségben szenvedek), már éppen megrendeltem volna, amikor megláttam ezt a könyvet. Először nem akartam megvenni (nem érdekelnek a pletykák, a bulvársajtó éhen halna, ha tőlem függne), de az ajánlóban az állt, hogy nem a magánéletéről szól, hanem a szakmai életéről. Kíváncsi lettem, megrendeltem. Hiba volt.
Nem, tényleg nincsenek benne magánéleti pletykák, de csak azért, mert nincs miről írni ezzel kapcsolatban. Szüleivel jó a kapcsolata, 12 évig járt egy angol színésznővel, most valami modell-színésznővel kavar, de mivel éjjel-nappal forgat, nem  túl komoly a kapcsolat (nem hülye ez a fiú, a családalapítás ráér, a karrierjével pedig most kell foglalkoznia, amíg kitart a Sherlockkal szerzett hírnév). Családcentrikus, olyannyira, hogy még a személyi asszisztense is az unokatestvére. Ennyi, rajongók kíváncsisága ezzel kielégítve.
Na, ez volt a rész, ami engem egyáltalán nem érdekelt, ezért elég dühösen olvastam a fent részletezett semmiről szóló hosszas leírást. Viszont a szakmai életére vonatkozó részeket nagyítóval kellett keresnem. Örömmel olvastam a színházi szerepeiről (szerintem egy színházi színész sokkal többet ér művészileg, mint egy filmszínész), azonban itt sem kaptam többet némi locsi-fecsinél. Fájóan hiányoztak a komoly kritikák, amiből világos képet kaptam volna a színészi fejlődéséről.
A tévésorozatokkal és a filmekkel kapcsolatban semmi olyat nem tudunk meg, ami az imdb-ről ne lenne ismerős. Persze itt is kapjuk a forgatási sztorikat, ami egyszer-kétszer jó és izgalmas, de itt sem tudjuk nyomon követni, hogyan alakult ki a rá jellemző tökéletes jellemábrázolás, a biztos karakterkezelés, ami nélkül soha nem jönne át a filmvásznon az alakítása. 
Ami a leginkább zavaró, az a rajongói hangnem. Oké, tudjuk, hogy fantasztikus színész (bár én inkább azt mondanám, hogy lenyűgözően tehetséges, és megvan benne a potenciál arra, hogy idővel nagy színész legyen belőle), de miért kell ezt állandóan ragozni? Folyamatosan csapkodtam a könyvet mérgemben a falhoz, annyira idegesítő volt.
Nos, összefoglalva, ez a könyv egy rakás szemét, felületes ponyva, egyáltalán nem méltó a kiváló színészhez. Bár nyelvgyakorlásnak felfogható, mégis kizárólag rajongóknak ajánlom.

2013. szeptember 2., hétfő

Neil Gaiman: Amerikai istenek

Amerika a lehetőségek hazája, de vajon szebb, jobb hely, mint bármely másik ország?  Nem, természetesen nem jobb, csak más. Ezt főleg az látja a legjobban, aki máshonnan érkezett ide. Mint például Neil Gaiman az ízig-vérig angol író, aki amerikai felesége miatt tette át székhelyét az Újvilágba. Nem kicsit kapott kultúrsokkot, aztán természetesen ahogy múltak az évek, megszokta új lakhelyét, azonban író lévén muszáj volt papírra vetnie gondolatait róla. Rendhagyó módon a borítóhoz írta a könyvet. Ugyanis az történt, hogy átküldte a címet a szerkesztőnek, akinek beindult a fantáziája, és visszaküldött egy nagyon jó borítótervet (nem azt, ami fent szerepel, ez már a tizedik évfordulóra megjelent újabb kiadás), ami Gaimant azonnal elkezdte inspirálni, és már ült is le írni..
A könyv hatalmas siker lett, nem csak a kritikusok szerették (minden szakmai díjat bezsebelt), hanem a közönség is, meghozta az igazi ismertséget Gaimannak. Méltán, hiszen kivételesen jó regény. Szórakoztató, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató, könnyen érhető nyelvezettel, sodró lendülettel.
Adva van Árnyék (kifejező név, ugye?), aki börtönbe kerül azért, mert sofőr volt egy bankrablásnál. Az egyetlen, ami életben tartja ezen a nem túl emberbarát helyen az, az, hogy otthon várja felesége, Laura. Már közel a szabadulás pillanata, amikor szörnyű hírt kell megtudnia: Laura autóbalesetben elhunyt, legjobb barátjával egyetemben. A temetésen megtudja, hogy felesége és barátja finoman szólva is egymásba gabalyodott, ez okozta a végzetes balesetet. Egy világ omlik össze Árnyékban, céltalanul teng-leng, amikor a repülőn egyszer csak összefut Szerdával, egy különös idegennel, aki testőr munkát ajánl neki, melyet miért is ne alapon el is fogad. Hősünk ezen döntésével egy rettentő különös világba csöppen: kiderül, hogy új gazdája egy Földre, pontosabban Amerikába szállt Isten, még pontosabban egy régi isten, akinek halálos problémái akadtak az olyan új istenekkel, mint média, fogyasztói társadalom. Küszöbön a háború, amelyikben csak egyik fél nyerhet, az emberek azonban csak veszíthetnek. És ráadásul Árnyék halott felesége is többé-kevésbé feltámad, és nem könnyíti meg a dolgokat.
Habár nagyon vastag a könyv, a letehetetlen kategóriába tartozik. Egyrészt a történet is izgalmas (kit ne érdekelnének a köztünk élő istenek, legyenek azok újak vagy régiek, akik nagyon is emberiek), másrészt a karakterek rendkívül jól meg vannak írva, harmadrészt pedig elég magas szintű továbbképzést kapunk amerikai mitológiából szórakoztató és befogadható formában. És a legfontosabb: a könyv a társadalomkritika iskolapéldája, a mai amerikaiak életét  és világát mutatja be, brutális őszinteséggel. Azonban nem dráma, hanem fantasy a műfaj (melynek Gaiman a legnagyobb mestere), azonban a két műfaj egyre inkább összemosódik, ahogy haladunk a végkifejlet felé, szépen lassan ráébredünk arra, hogy a fitos nózinknál fogva vezetett bennünket a szerző: egy szórakoztató regény álcába csomagolt filozófiai értekezést kapunk, és rájövünk, hogy a saját tükörképünket nézegetjük már jó ideje a gyorsan fogyó lapok hasábjain. Katarktikus élmény, mindenkinek csak ajánlani tudom!