2015. január 31., szombat

Katarina Mazetti: Családi sírbolt




Kis családom már nagyon régen előre sajnálja leendő férjemet (akivel még nem találkoztam, igaz, annyira nem is kerestem), ugyanis nem vagyok sima eset, valószínűleg nem lesz fáklyás menet a velem történő együttélés. Ugyanakkor az összes családos ismerősöm azt mondja, hogy milyen jó nekem, mert szingliként csak magammal kell foglalkoznom, eszembe ne jusson férjhez menni, a babaprojektet pedig halasszam, amíg lehet (erről az a véleményem, hogy majd én eldöntöm, hogy mikor szeretnék gyereket, de először is az apukát kellene megtalálnom hozzá). Sorjáznak a történetek, a panaszok, és persze a boldog ömlengések is a közös életről, attól függően, hogy a pár éppen melyik korszakát éli. Én részemről fatalista vagyok, ha jőni kell, majd jönni fog az igazi, addig is élem a kis életemet úgy és ahogyan nekem tetszik. De ettől még istenien tudok szórakozni a párkapcsolatok mennyéről és pokláról szóló könyveken. 
Betegre nevettem magam az írónő A pasi a szomszéd sír mellől című könyvén, amely arról szól, hogyan szeret egymásba két teljesen különböző ember, a parasztgazda Benny és a könyvtáros Desirée. A történet ott ért véget, hogy bár szakítottak és mindketten egy hozzájuk tökéletesen illő emberrel próbálnak új életet kezdeni, mégis úgy döntöttek, tesznek három kísérletet a gyereknemzésre, ha összejön a baba, együtt maradnak. A folytatást már ebből a könyvből tudjuk meg. Természetesen amilyen szerencséjük van, megfogan a kicsi, így jöhet a közös, boldognak álmodott élet, Desirée kiköltözik a tanyára Benny-hez. Kezdetben nagyon boldogok, de sajnos az évek múlásával bebizonyosodik, hogy a szerelem nem győz le mindent, a mindennapok küzdelmeiben a legnagyobb hőfokon égő érzelmek is megfakulnak...
Nagyot csalódtam sajnos a könyvben, a közelében sincs az első résznek. A stílussal továbbra sincs probléma, de sajnos nem sikerült olyan érdekfeszítően és szórakoztatóan megírni a fiatalok házasságának történetét, mint a szerelmük hajnalát. Ezt is egy szuszra olvastam végig, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy unatkoztam közben, de nem is nevettem magam halálra rajta. Valószínűleg túl hosszú időszakot ölelnek fel az események, így természetszerűleg felszínessé váltak a karakterek. Az első résznek éppen az volt a varázsa, hogy két teljesen különböző ember próbált együtt élni, most viszont azt követhetjük figyelemmel, hogyan alakul ki a közös nevező, és ezzel együtt hogyan szürkül el a főszereplők egyénisége. Desirée kékharisnya, vega értelmiségi lányból végül mindennapi farmerfeleség lesz, Benny, nos ő nem sokat változik, de egosita alakból felelősségteljes férj és apa lesz. Nem ez a baj, hanem az, hogy ezt a folyamatot nem sikerült olyan sodró lendülettel megírni, mint az első részt, nem tud magával ragadni a történet. Sajnálom, mert ennél sokkal több volt ebben a könyvben és a témában is. Ettől függetlenül érdemes elolvasni egyszer a könyvet, tökéletes kikapcsolódást nyújt, de sajnos teljesen felejthető élményt is.

Közepesen szórakoztató könyv a családi élet szépségeiről és csúfságairól, amelyből sajnos hiányzik az első rész zsenialitása.

6/10

2015. január 28., szerda

Ugron Zsolna: A nádor asszonyai



A Báthory-vérnek nem lehet parancsolni. Elveszhet a páva-trón, az enyészeté lehet a mesés családi vagyon, a hamvas bőr, Erdély tragikus sorsú dinasztiájának leszármazottja akkor sem engedhet a büszkeségből, ha száműzték, megtalálja a módját, hogy végül az ő akarata érvényesüljön a soha nem volt Tündérország életében. Úgy alakítja az eseményeket, hogy azt hiszik, őt használják fel kémként a hatalom átmeneti birtokosai, de valójában az ő akarata érvényesül. Hát igen, Báthory Anna még romjaiban is képes arra, hogy bosszút álljon a testvéréért, és gondoskodjon arról, hogy az ő vére irányítsa az ország sorsát, miután ő már távozott az árnyékvilágból.
Ha esetleg még valakinek nem tűnt volna fel, a történelmet soha nem a férfiak irányították, a mögöttük álló asszonyok érvényesítették az akaratukat rajtuk keresztül. Ugron Zsolna Úrasszonyok-sorozatának második kötete ezt mutatja be stílusosan, de egy kicsit felszínesen és túlírtan. Az erdélyi menyegző hatalmas siker volt, és valóban egy jó könyvet is tisztelhettünk benne, magasan volt tehát a léc, amelyet ezúttal sajnos nem sikerült megugrani. Egyrészt eléggé háttérbe szorult Báthory Anna alakja, túl sok karakterre összpontosít az írónő, csak a könyv vége felé kerül újra előtérbe, de akkor aztán nem ismer könyörületet, családja érdekében mindent megtesz, hogy Erdély trónja olyan ember kezébe kerüljön, akit ismét egy Báthory irányíthat, ha már férfiágon kihalt az uralkodásra született dinasztia. Sok évtizedes száműzetés sem tudta kiölni belőle a sárkány tüzét, még hamvaiban is képes arra, hogy elpusztítson mindenkit, aki az útjában áll. És természetesen a nagy szerelem, Eszterházy nádor sem menekülhet bosszújától igaz, nem őt emészti el, hanem a családját, elsősorban pedig a nádorasszonyt, a kedves, ártalmatlan Nyáry Krisztina, aki megkapott mindent, ami Annának járt volna, és ezért pusztulnia kellett. 
Kár, hogy ez a hatalmas szenvedély csak nyomokban fedezhető fel a könyvben, amelynek nagyon jó stílusa, de erősen gomolygó története van, amely sajnos nem tud magával ragadni. A legnagyobb erénye az, hogy kiválóan bemutatja, milyenek voltak a hétköznapok Erdélyben, a politikai események, az arisztokraták ármánykodásai, és legfőképpen azt, hogyan irányították az asszonyok a háttérből az ország dolgait. Csak a szerelem, a romantika veszett ki a történetből, meglepően komor és sötét a könyv hangulata. Nem mondanám unalmasnak, de nem is olvastam olyan mohón a lapokat, mint az előző könyv esetében. Mindezzel együtt ez még mindig egy minőségi lektűr, nem ment el a kedvem a sorozattól, habár már kicsit kisebb lelkesedéssel várom a következő felvonást (bár annak már  Báthory Zsófia lesz a főszereplője, ő sem egy unalmas személyiség...).

Szép, de kicsit üres történelmi tabló, amelyből hiányzik az előző rész sodró ereje.

7/10

2015. január 25., vasárnap

Bud Spencer: 80 év alatt a Föld körül



Nem érdekelnek a fanyalgó megjegyzések, én még ma is imádom a Bud Spencer-Terence Hill filmeket! Akárhányszor leadja a tévé, mindig megnézem őket, és bár már kívülről ismerem a történeteket, még mindig betegre tudom nevetni magam rajta. Ezek az alkotások a közönségnek készültek, és olyan jól eltalálták a két főszereplő karakterét, annyira jó szöveget írtak nekik, hogy még ennyi év után is hat ránk a varázsuk. Alacsonyan szállnak bennük a pofonok, nincs hiány poénokból, a dögös Terence és a mackós Bud verhetetlen páros még ma is! Habár nekem pasiban a magas, sportos fiúk jönnek be, mégis Carlo Pedersoli (akiről ma már senki nem gondolná, hogy egykoron olimpiai bajnok vízipólós és világszintű úszó volt) a kedvencem, az ő egyszerű, jólelkű, emberi alakját már kicsi koromban a szívembe zártam. 
De múlnak az évek gyermekkorunk kedvence felett is, hihetetlen, de már túl van a 80-on. Néhány éve jelent meg önéletrajzi könyve, amelyet természetesen azonnal elolvastam, és mivel imádtam, hirtelen felindulásból el is követtem róla egy portrét a filmes blogon. Hatalmas siker lett világszerte az óriáscsecsemő életének regénye, törvényszerűen érkezett a folytatás, amely természetesen a közelében sincs az első könyvnek, de ennek ellenére jó olvasni, mert szórakoztatva tanít meg benne sok mindent az életről egy idős ember a fiatal olvasóknak. Nem, ebben sincsenek szaftos magánéleti pletykák (Bud több mint 50 éve nős, soha nem voltak botrányai, ő egy egyszerű olasz férj, apa és nagypapa), forgatási sztorik is csak elvétve, viszont ha figyelmesen olvassuk a sorokat, nagyon okos gondolatokat találunk benne. A világhírű színész olyan dolgokra hívja fel a figyelmet a saját élettörténetén keresztül, mint a család fontossága, a jó házasság titkaiba is beavatja az olvasókat (istenien szórakoztam a sorain, egy megveszekedett papucsférjről van szó!), nem hallgatja el üzleti és emberi bukásait sem, mindezt könnyed, szórakoztató stílusban, úgy, ahogyan a filmekben megszokhattuk tőle. 
Azonban sajnos nem áll össze egységes egésszé a könyv, nem mondanám, hogy csak azért íródott, hogy még egy bőrt lehúzzanak az olvasókról (Bud sikeres üzletember, biztosan nem a pénzért adta ki ezt az írást a kezei közül), de nem is sikerült eldönteni, hogy mi lett volna az igazi célja, Körülbelül úgy határoznám meg a végeredményt, hogy Bud csapongva mesél nekünk sok mindenről, ami neki fontos. Nem egyenletes a könyv stílusa, vannak őrülten zseniális részei (az a fejezet, amely arról szól, hogy mit tenne Bud, ha találkozna a filmvászon nagy alakjaival, a sírva nevetős kategória), de bizony akadnak olyan oldalak, amelyeket türelmetlenül forgat át az olvasó, mert már olvasta az előző könyvben a történtet. Rajongóknak kötelező, de a többieknek inkább a korábbi önéletrajzot javasolnám, mert az fényévekkel jobb.

Közepes önéletrajzi írás, amelynek megvannak a maga szépségei, de sajnos eléggé felejthető könyv.

7/10

2015. január 22., csütörtök

J.R.R. Tolkien: A hobbit




A Tolkien-varázs Peter Jackson miatt eddig nem hatott rám. Ifjabb éveimnek legnagyobb filmélménye volt a Gyűrűk ura- trilógia (szerény, tökéletesen elfogult  véleményem szerint A király visszatér minden idők legjobb fantasy-filmje), de elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy rögtön a látványos mozifeldolgozás után nekiugrottam Tolkien klasszikusának és - halálra untam magam rajta. Ez nem mostanában volt, de annyira sokkolt az élmény, hogy máig nem próbálkoztam újra. Aztán jöttek a hobbit - filmek, amelyeket kezdetben utáltam, de egyre jobban megkedveltem, és megígértem magamnak, hogy ha a végső felvonás tetszeni fog, akkor elolvasom Tolkien pár száz oldalas könyvét. Nos, Az öt sereg csatáját imádtam, ezért ígéretemhez híven elzarándokoltam a könyvtárba, és nekifogtam az olvasásnak. És elsüllyedt körülöttem az idő, képtelen voltam letenni a könyvet, magába szippantott a történet (dacára annak, hogy minden fordulatát ismertem már a filmvászonról). Miért? A stílus miatt.
Nagy szerencsém volt, egy olyan kiadás került a kezeim közé, amely Szobotka Tibor klasszikus fordításán alapul, de a Gyűrűk ura trilógia világsikere után frissítették a szövegét, hogy minden Középfölde-fan követni tudja, hogy ki kicsoda a történetben, és nagyon érdekes kiegészítő infókat is tartalmaztak az oldalak, többek között Tolkien saját maga által készített képeivel, illetve Alan Lee (akit Peter Jackson is szerződtetett a filmhez a dizájn részlegre) zseniális illusztációival. 
Szóval, a stílus. Tökéletes tündérmesét kaptam, mintha a nagypapám (miért ő? mert imádott az unokáinak mesélni, és nagyon jól csinálta!)  mesélte volna egy hideg téli éjszakán, a három diploma dacára másodpercek alatt kisgyerek lettem újra, aki csillogó szemekkel falja az oldalakat, merül el egy másik világban, amely tele van Tolkien végtelen fantáziájának teremtményeivel, úgymint koboldokkal, törpökkel, tündékkel, sárkánnyal és természetesen a címadó hobbittal. Többször is elámultam azon, hogy milyen különbségek fordulnak elő a filmhez képest, azon pedig teljesen ledöbbentem, hogy Elrond úr valójában csak féltünde (ehhez a sokkhoz tudni kell, hogy nekem a tündék a kedvenceim, és Völgyzugoly urát különösen nagyra tartom), de csak másodpercekre álltam le e miatt az olvasással, mert le nem maradtam volna egyetlen kalandról sem. 
"Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit". Tolkien egyetemi professzor volt, és egy dolgozatot javított éppen, amikor a semmiből eszébe jutott ez, a mára már klasszikussá vált mondat és gyorsan leírta a papírra, hogy ne felejtse el. A többi már történelem, az első hobbit-könyv 1937-ben(!) jelent meg, elsöprő sikert aratott, imádta kicsi és nagy, nem fogott rajta az idő, hiszen a professzor olyan egyedi, szórakoztató és tökéletesen kidolgozott történetet küldött a nyomdába, hogy képtelenség beleunni. 
Nem lettem Tolkien-fan (túlságosan racionális közgazdász vagyok ahhoz, hogy a fantasy műfaja átvegye az elmém felett az uralmat), egyszerűen csak imádtam ez a bájos könyvet, szerintem még idén belefogok A Gyűrűk urába!

Szórakoztató, fordulatos, letehetetlen Tolkien-klasszikus, kötelező darab!

10/10

2015. január 2., péntek

Gillian Flynn: Holtodiglan



Lány létemre nem igazán vagyok oda a romantikus filmekért (a könyvekért pedig pláne nem), mert mindig azzal érnek véget, hogy a főszereplők boldog mosollyal arcukon beeveznek a házasság pillecukros révébe. Pedig az igazi kalandok csak akkor kezdődnek, amikor a közös lakás ajtaja rázáródik a párra. Mert a szerelem rózsaszín köde túl gyorsan tovaszáll, maradnak a szürke hétköznapok, és a két embernek össze kell csiszolódnia, meg kell tanulniuk együtt élni. Ami nem mindig sikerül, sokan találják magukat néhány év múlva a válóperes tárgyaláson, nem értve, hol siklott félre a kapcsolatuk, hol veszett el a varázs a közös út kacskaringós ösvényén.
Az idei év egyik legnagyobb filmsikere éppen erről szól: hogyan jut el egy boldog fiatal pár odáig, hogy túlzás nélkül meg akarják ölni egymást? Baráti tanács alapján úgy döntöttem, hogy előbb a könyvet olvasom el, és csak utána nézem meg a David Fincher által vászonra álmodott történetet. Most jutottam el odáig, hogy nekiálljak a Gillian Flynn bestsellerének, amely azonnal rabul ejtett, le sem tudtam tenni, addig faltam a betűket, amíg tartottak az oldalak. Rendkívül jó stílusban került megírásra a könyv, amely minden, csak nem romantikus lányregény, egy kőkemény kapcsolati dráma, kiváló thriller, zseniális befejezéssel.
A poros kisváros életét fenekestül forgatja fel, hogy váratlanul eltűnik a kedves, jóravaló fiatalember, Nick Dunne szép, fiatal felesége, Amy. Mindenki értetlenül áll az események előtt, az ifjú pár boldognak tűnt, először mindenki sajnálja a férjet, de aztán egyre több momentum arra mutat, hogy ő a felesége gyilkosa...
Nagyon jó dramaturgiai húzás, hogy a férj és a feleség gondolatait egymással párhuzamosan kísérhetjük figyelemmel, döbbenten olvashatjuk, hogyan távolodott el egymástól a gerlepár az évek során, milyen okok vezettek odáig, hogy földi pokol lett a családi mennyországból. A romantika csak nagyon érintőlegesen van jelen a történetben, egy izgalmas thriller kerekedik a párkapcsolati tragédiából, amely még a legutolsó oldalon is tud meglepetéssel szolgálni olvasójának.  A karakterek nagyon jól meg lettek írva, a történet kiválóan végig lett vezetve, ennek eredményeként a könyv a letehetetlen kategóriába tartozik, kíváncsian várom a filmet!

Zseniális könyv, kötelező darab!

10/10