2012. október 31., szerda

Frankenstein



Ha meghalljuk a szót, Frankenstein, mindenkinek Boris Karloff ugrik be:
Ez a baj a legendákkal: rögzül egy kép, az lesz az etalon, és nem gondolunk arra, hogy ez csak egy interpretáció, a film rendezőjének víziója egy könyvről. Tudjuk, hogy miről szól a könyv, mi volt az írójának a célja vele, és főleg, azt, hogy mi hogyan értelmezzük a leírtakat, vagy csak egy jó horrorfilmet akarunk nézni és borzongani? Elég bátrak vagyunk a mélybe nézni, vagy megmaradunk a felszínen?
A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz  Mary Shelley regénye (magyarra Göncz Árpád fordította). Mary Wollstonecraft Godwin, és Percy Bysshe Shelley a Genfi-tó környékére látogatott Lord Byronhoz Svájcba. Az időjárás azon a nyáron túl hideg volt, hogy a külső szabadidő-tevékenységeket élvezhessék, ezért Byron kihívta Shelleyéket és magánorvosát, John William Polidorit, egy „költői versenyre”: az nyer, aki a legijesztőbb történetet alkotja meg. Mary ötlete egy rémálom, vagy lidércnyomás hatására fogant, amelyben egy „istentelen” tudományt tanulmányozó sápadt diákot látott térdelni a dolog mellett, amit összeállított. (csak halkan mondom, hogy egyre több irodalomtörténész kérdőjelezi meg, hogy tényleg Mary írta-e a történtet, hiszen 19 éves lányok irodalmi előzmények nélkül nem tudnak ilyen mély mondanivalójú filozófiai művet megírni, valószínűleg Shelley írta a könyvet a felesége elbeszélése alapján, csak valamiért nem akarta, hogy az ő nevével jelenjen meg a könyv)
Először is tisztázzunk egy félreértést: Frankenstein nem a szörny neve (őt egyszerűen teremtménynek vagy lénynek hívják, nincs neve), hanem a tudóst, aki életre hívja a lényt, hívják Victor Frankensteinnek.
Én magam nem olvastam a könyvet, a Boris Karloffos filmet nem néztem végig, viszont láttam a Robert de Niro és Kenneth Branagh főszereplésével készült Frankenstein című filmet, amit sajnos félrerendeztek, de az kiderült belőle, hogy sokkal több van a történetben, értő kezekben katarktikus élmény tud nyújtani befogadójának.
Most hétfőn, Pesten, az Uránia moziban volt szerencsém az értő rendezéshez, és a katarzishoz is. Mondhatnám, hogy a Frankenstein történet miatt mentem el az előadásra, mondhatnám azt is, hogy a világhírű Angol Nemzeti Színház világhírű előadására voltam kíváncsi. De ez nem lenne teljesen lenne igaz, valójában egyetlen ok miatt vettem meg a jegyet: Benedict Cumberbatch miatt. Hogy ki ő? A Sherlock című tévésorozatban ő játsza Sherlock Holmes-t brilliánsan. Nem, nem szoktam pofára esni holmi sorozatsztároktól (már csak azért sem, mert a Trónok harcán és Sherlockon kívül nem nézek tévésorozatokat), de nem túl gyakran fordul elő velem, hogy egy tévéfilm végén néhány másodpercig csak nézek ki a fejemből, aztán rávetem magam az imdb-re azzal, a felkiáltással, hogy ki ez a fiú? Ahogy már többször kifejtettem, a sztárok nem érdekelnek, de a jó színészeket nagyon szeretem, és ő egy nagyon jó színész. És mivel nekem az a meggyőződésem, hogy a színpadi színész művészileg sokkal többet ér, mint egy filmszínész, ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy színpadon is tudja-e hozni a szintet.
Az előadásról azt kell tudni, hogy Danny Boyle rendező (Trainspotting, Gettómilliomos) állította színpadra Mary Shelley Frankenstein c. könyvét (természetesen modernizálva, de alapvetően hű maradt a műhöz) Londonban, az angol Nemzeti Színházban. Csak a bulvár kedvéért: két Sherlock Holmes volt a főszereplő (Johnny  Lee Miller az amerikai Elementary c. sorozatban játsza a szuperdetektívet), akik minden este váltották egymást a szerepekben: az egyik este C. volt Frankenstein, és M. volt a lény, a másik este pedig fordítva. Izgalmas, nem? A sorozatsztárokra bejön a közönség, aztán mennyire meg fog lepődni...
Az előadás óriási siker volt, annyira, hogy felvették több kamerával (gyakorlatilag filmet készítettek róla), és az így felvett előadást mutatják be európai nagyvárosokban. Hozzánk is eljutott végre, és annyira zabálta a nép, hogy oltári szerencsémre még egyszer (pontosabban kétszer, mindkét szereposztást) leadták az Urániában.
Azon az előadáson, amit én láttam, Cumberbatch volt Frankenstein, és Miller a lény (őszintén szólva fordítva jobban örültem volna, de ne legyek telhetetlen, ugye?). Az előadás fantasztikus élmény volt: az igazi brit dikciót (színházi beszédet) hallgatni is öröm, jó színészeket jól megírt, jól rendezett darabban pedig pláne. A darab mondanivalójáról esszét tudnék írni, ezt most kihagyom, inkább azt emelném ki, hogy az előadás legnagyobb erénye az, hogy közérthető módon, hatásos, de nem hatásvadász eszközökkel (fény, zene, díszlet) megsegítve teszi befogadhatóvá a súlyos mondanivalójú darabot. Ugyanis nagyon komoly dolgokról beszél: élet, halál, felelősség, zsenialitás, érzelmi sivárság, öntudatra ébredés, csalódás, bosszú, kitaszítottság, magány, bűn, erény, játszhat-e az ember Istent. Hogy mennyire volt hatásos az előadás: tele volt egyetemistákkal a mozi, egyetlen pisszenés sem hallatszott az előadás alatt, a végén pedig halálos csönd percekig, és csak lassan, csendben kezdett el mindenki  (én is!) kimenni  a teremből. Nem tértem magamhoz percekig, komolyan. Ennyire még nem mosott át lelkileg darab, pedig nem most kezdtem színházba járni.
Mikor érem meg, hogy Budapesten is lesz olyan színházi előadás, ami után ilyen  kómás állapotba kerülök? (költői kérdés volt, valószínűleg még jó ideig nem..)
Aki teheti nézze meg ezt az előadást, érdemes!

"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.




 

2012. október 27., szombat

A feláldozhatók 2.

Aki hozzám hasonlóan a 80-as években volt gyerek, annak a következő filmek etalonok voltak: Rocky, Rambo, Cobra, Conan, Terminátor. A főszereplők: Sly Stallone és Arnold Schwarzenegger pedig félistenek.
De múlnak a gyermekévek, és ma már döbbenten nézem, hogy atyaég, ezért filmért őrültem meg annak idején (ez alól kivétel a T2, az a film mindmáig a kedvencem maradt)? Jöttek az újabb akciósztárok (nem írnék színészt, hiszen itt a színészi játéknak nagyon nincs tere, "csak" jó izmosnak kell lenni, jól kell tudni lőni és harcművészkedni. Azért szerencsére jó színészek is kipróbálják magukat akciófilmekben  - aztán van, hogy úgy maradnak, lásd a jobbra érdemes Nicholas Cage - , pl. John Malkovich: Con Air (csúcs volt az film a maga idejében!), illetve Red.), a félistenek fénye lassan halványodni kezdett.
Szóval Sly és Schwarzi körül az utóbbi időben filmszínészi minőségükben jó nagy csend volt  Amíg az osztrák tölgy kormányzóskodott, Sly az utóbbi években okosan meglovagolta a retro hullámot: elkészült a Rocky és a Rambo folytatása (egyiket sem láttam, de a kritikák szerint egész jók voltak), majd jött a nagy ötlet néhány éve: rakják össze egy filmben a jelen és a múlt nagy akciósztárjait, és nézzük, mire mennek együtt. Ez volt A feláldozhatók című film, ami nekem nagyon tetszett, jó volt a forgatókönyv, ültek a poénok, az akciójelenetek sem voltak porosak. Kíváncsian vártam a folytatást.
Nos, a filmmel kapcsolatosan felemásak az érzéseim: egyrészt jól szórakoztam, másrészt pedig irtó dühös voltam azért, mert hagyták, hogy Sly írja a forgatókönyvet (oké, hogy Oscart kapott a Rocky forgatókönyvéért, de könyörgöm, az már harminc éve volt, és csak visszafelé fejlődött!).
Ha nekem valaki 20 évvel ezelőtt azt mondja, hogy Sly és Arnie ugyanabban a filmben  fogja aprítani a rossz fiúkat, nem hiszem el! És most tényleg megcsinálták! A film csúcsjelenetében Sly, Schwarzie, Bruce Willis és Chuck Norris együtt veszik fel a harcot a Jean Claude van Damme vezette ellennel. És közben halálra zrikálják egymást a különböző filmekre utaló poénokkal (a kedvencem: Arnie döbbenten nézi, hogy Chuck Norris is beszáll bulizni, és megszólal: ki jön még, Rambo? Na és persze amikor Willis leüvölti Schwarzi fejét, hogy már eleget tért vissza, most ő akar visszatérni). Nos, ezekért a percekét tényleg érdemes volt megnézni a filmet, de egyébként...
A film nagy erénye, hogy a nagy öregek nem veszik magukat túl komolyan, jókat poénkodnak azon, hogy mennyire kiöregedtek az akciófilmekből ("múzeumba valók vagyunk"), aztán persze amikor kell, összekapják magukat, és lenyomnak mindenkit.
A film nagy hátránya, hogy olyan, mintha időutaznánk: a 80-as évek akciókliséit látjuk, a 80-as évek szövegkliséivel. A történet felejthető (meg amúgy is kit érdekel..), Sly szétbotoxolt arca nagyon illúzióromboló (és igen, Arnie is megöregedett rendesen, Bruce Willis viszont egész jól tartja magát), Jason Statham jól nyomja az akciót, a kis Hemsworth fiú dögösen néz ki (azért a bátyjával ellentétben nála felfedeztem némi színészi képességet, na majd, meglátjuk..), ja, és van egy lány is, akit természetesen meg kell védeni, és aki természetesen belezúg Slyba (miért pont őbelé? ez gerantofília!), szerencsére a "szerelmi szál" csak érintőleges, nem lesz belőle semmi komoly (na, az hiányzott volna még..) A pozitív meglepetés: Jean Claude van Damme: egyrészt még jól tartja magát, másrészt pedig ő van ott a legjobban a filmvásznon.
Szóval a film sajnos nem éri az első rész színvonalát, de az időnként előforduló jó poénokért és a nosztalgia kedvéért érdemes egyszer megnézni. Valószínűleg meg fogom nézni a már készülő harmadik részt is (bár már tényleg nem tudom, ki jöhet még..)
Azért nem lennék Sly és Arnie lányai udvarlóinak a helyében, látva, hogy mire képes még ma is a kedves papa, ha felidegesítik..

2012. október 21., vasárnap

Hahner Péter: A Vadnyugat

A Vadnyugat. Mi jut róla eszünkbe először?


Másodszor?
John Wayne-t ki ne hagyjuk, mert még a végén megharagszik, és aztán lesz nemulass!
Hát, így nőttünk fel: kőkemény, de tiszta szívű cowboyok, vad indiánok, tesztoszteron a köbön, bölények, lovas vágták. Faltuk a filmeket, a hősöket, sírtunk értük, száguldottunk velük a prérin, remegtünk értük a pisztolypárbajok során.
Aztán felnőttünk (már aki, én örök gyereknek tartom magam), és feltettük magunknak a kérdést: tényleg ilyen volt a Vadnyugat? Természetesen nem, de akkor mégis mi volt a valóság?
Erre a kérdésre próbál választ adni Hahner Péter (történész a 100 történelmi tévhit és az újabb 100 történelmi tévhit írója), új könyvében közérthető stílusban. 
Sok legendát tipor sárba: 
- Custer nem volt hős, Little Bighornnál azért halt meg, mert rémesen rossz vezető volt, és belerohant az indiánokba, esélye sem volt a túlerővel szemben
- Geronimo, a félelmetes apacs vezér élete utolsó évtizedeiben békésen élt egy indián rezervátumban
- az Alamo védői nem voltak hősök, hanem egyszerűen tévedtek: úgy tudták, hogy jön a felmentő sereg, de nem jött..
- a legendás Pony Expressz csupán 1860.  április 3-tól 1861. október 26-ig létezett (egy kis gasztro ezzel kapcsolatban: egyesek szerint a doughnut nevű lyukas sütit a szolgálat elsőként lóra pattanó alkalmazottjának, Johnny Frynak készítette egy rajongó lány, hogy vágtatás közben az ujjára húzhassa, és így ehesse meg)
- Billy, a Kölyök csupán néhány embert ölt, azt sem direkt
- Wyatt Earp csupán néhány évig volt a törvény embere, egyébként sikeres üzletember volt (az 1910-es években ellátogatott Hollywoodba, néhány westernfilm forgatására, ott találkozott egy Marion Morrison nevű fiatal színésszel, aki később felvette a John Wayne nevet..)
- Crazy Horse nagy harcos volt, de finom szólva is komoly problémái voltak a nőkkel (a legsúlyosabb sérülését akkor szerezte, amikor egy másik indián főnök feleségét elcsábította, és a főnök elment az asszonyért..)
- Ülő Bika inkább szellemi vezér volt, mint harcos
Stb, stb.
Nagyon jó ez a könyv, csak az a gond vele, hogy olyan sok infót tartalmaz, hogy nem lehet egyszerre elolvasni, kb. 50 oldal után muszáj pihenőt tartani. Ettől eltekintve mindenkinek ajánlom a könyvet, aki odavan a Vadnyugatért, egyrészt nagyon jól fog szórakozni, másrészt megismeri a valóságot, ami közel sem volt olyan hősies, mint a filmekben, végigélheti az indián háborúk poklát, az úttörők kemény küzdelmeit, a városok létrejöttét, egy nemzet megszületését. 

Azért én inkább megyek, és megnézem az Utolsó mohikánt, jó? (mondtam, hogy nem nőttem fel..)

2012. október 15., hétfő

Bosszúállók

Na, na, nem kezdjük el húzogatni a szánkat, időnként ilyen film is kell!
Sok hibám van, de nem vagyok álszent: alapvetően a művészfilmeket szeretem, nem vagyok oda az effektekkel telezsúfolt gigafilmekért (kivéve Avatár, az egy másik dimenzió!), de van az úgy, hogy kell egy agyatlan akciófilm..
Mostanában nagyon mennek a képregényfilmek, nem csoda, sivár és egyre üresedő világunknak hősökre van szüksége, és a mozi meg tudja adni ezt a csodát (más kérdés, hogy szerintem minden ember egy csoda, és mindenkiben ott él a hős, csak elő kell hozni belőle..). De miért érjük be egy hőssel, ha több is van?
A film "története" a következő: Thor (Chris Hemsworth: az az összes dolga,  hogy istenien nézzen ki, ezt hozza is), a hadisten rossz útra tévedt öcsikéje, Loki (Tom Hiddleston: semmi különös, fogalmam nincs, miért választották ki erre a szerepre) az uralma alá akarja hajtani a Földet (nem aprózza..), ezért itt az ideje összetrombitálni az összes nálunk fellelhető szuperhőst: Amerika kapitányát (Chris Evans: jól hozza a fiút a szomszédból, szerencsére nem játssza túl a szerepét), Hulkot (Mark Ruffalo: na, ő az a középszer, akire minden filmben szükség van), Sólyomszemet (Jeremy Renner: jó döntés volt a szerepre, amit lehet, azt kihozza belőle, szerintem több van benne annál, hogy sima akciósztár legyen, de majd meglátjuk), a Fekete Özvegyet (Scarlett Johansson: most komolyan, tényleg nem volt jobb nála?, mindegy, azért a minimumot hozza), és a Vasembert (Robert Downey Jr.: nemzedékének egyik legjobb színésze, remélem, lassan abbafejezi a hülyülést a képregényfilmekkel, és újra olyan szerepekben láthatom, mint a Chaplin, vagy a Trópusi vihar).
Szóval a fiúk (és az egy szem lány) némi műsor után összehaverkodnak, Hulk zúz, mint az állat, Thor dögösen forgatja a pörölyét, Amerika kapitánya higgadtan irányítja a kis csapatot, Sólyomszem rockosra veszi Legolast, a Fekete Özvegy csajosan aprítja a rossz fiúkat, a Vasember pedig mindenkit lenyom a hihetetlen dumájával (na igen, látszik a szintkülönbség a színészi képességekben, Robert Downey Jr.-nak még a krómozott bokájához sem ér fel senki), Loki elbukik, a világ megmenekül, happy az endy.
Műfajában ez egy nagyon jó film, nyomokban még némi fejlődéstörténetet is tartalmaz, de csak annyira, hogy ne zavarja meg a felhőtlen szórakozást. Nem újította meg a képregényfilm műfaját, de jól megcsinálták, én kíváncsian várom a következő részt, hátha megtudom végre, hogy mi történt Budapesten..
Mindenkinek ajánlom, egyszer érdemes megnézni!
Egy kis ízelítő:

2012. október 6., szombat

Sandro Monetti: Colin Firth - Aki a király hangján szólt

Hidegen hagynak a filmsztárok. Nem érdekel hogy kivel vannak, hol és hányszor. A cirkuszok, botrányok sem érdekelnek, ahogy a (talmi) csillogás is taszít, ami körülveszi őket. 
A jó színészeket viszont szeretem. És Colin Firth az. Egy jó színész. Nem zseni (és ezt tudja is magáról, ritka az ilyen!), de egy megbízható, korrekt színész, aki egy bizonyos szerepkört (a művelt, jólnevelt angol arisztokratát) tökélyre fejlesztett. Nincsenek magánéleti botrányai, híres filmszínész létére (direkt nem írtam sztárt!) teljesen kispolgári életet él. Ilyen is van. Sok felfújt hólyag példát vehetne róla..
2011-ben ért a csúcsra: megkapta az Oscar-díjat A király beszéde című film főszerepéért. Méltán. 
Imádtam a filmet:
Igazán híressé a Büszkeség és balítélet című Jane Austen regény tévéváltozata tette. Óriási poén volt, hogy a Bridget Jones naplója című filmben is Mr. Darcynak hívták. Igazából szerelem, Szerelmes Shakespeare, Mamma Mia!.. jó filmekben jó alakítások. Na persze voltak bukások is, de hát azokra ki emlékszik..
Az én kedvenc Colin Firth filmem mégsem egy megafilm, hanem Az egyedülálló férfi. Egy homoszexuális egyetemi professzort játszik benne, akire rátalál a szerelem, de egy baleset mindent megváltoztat. Egy lírai művészfilm (a manapság annyira trendi ágyjelenetek nélkül!), amelyet Colin Firth és Julianne Moore játéka tesz felejthetetlenné. Amikor telefonon elmondják neki, hogy meghalt a szerelme, a hideg futkosott a hátamon attól, amit művelt a jelenetben. Az ilyen pillanatokért érdemes filmeket nézni, tényleg.
Tudtátok, hogy több évet élt Kanadában farmerként a feleségével és a fiával, mert úgy döntött, hogy a család fontosabb, mint a színészi karrier? Aztán szerencsénkre rájött, hogy mégsem..
És ami a legszimpatikusabb benne: a jószolgálati munkája. Volt kitől örökölnie, az édesanyja évtizedek óta karitatív  munkát végez. Úgy támogat ügyeket, hogy nem turnézik vele a médiában, csak csendben teszi a dolgát. Így is kell!
Ja, hogy a könyvről is kéne valamit mondanom. Felesleges pazarolni rá a karaktereket. Silány fércmű, egy hollywoodi újságíró írta, összegereblyézett egy csomó forgatási sztorit, kicsit kiszínezve leírta, amit úgyis mindenki tud. Colin többet érdemel ennél!
Én részemről már el is felejtettem ezt a lényegtelen papírhalmazt, és begyűjtöttem a Büszkeség és balítéletet, mert most már tényleg ideje megnézni..




2012. október 1., hétfő

Who the ....is Alice?


Lewis Carroll: Alice Csodaországban

Oké, én megpróbáltam. Rászántam az életemből jó fél-háromnegyed órát – konkrétan amíg eljutottam otthonról „dolgozóba”.  Ebből is látszik, hogy nem hosszú könyv, de még mindig nem értem. Először azt, hogy miért gyerekkönyv? Másodszor, MIRŐL SZÓL EZ AZ EGÉSZ?? Egy álomról, addig oké. De minek erről könyvet írni? ÉS HOGY LETT ENNYIRE VILÁGHÍRES??
Megkockáztatom a rámzúduló negatívságokat: a könyvről egy jó dolog jut eszembe: a címben szereplő dal.
Mondjuk lehet, hogy bennem van a hiba, illetve az olvasásban. A legközelebbi igencsak alkoholizálós bulin újra elolvasom, hátha úgy lesz értelme. Mert így semmi.