Tudtátok, hogy
- Léda férje homoszexuális volt, csak látszatházasságban éltek?
- Vay Sándor író valójában nőnek született, mégis megnősült?
- Csáth Géza megölte a feleségét?
- Faludy György legnagyobb szerelme, akivel évtizedeket éltek együtt, egy férfi balett-táncos volt?
- Babits Mihály felesége, Török Sophie soha nem szerette a költőt, valójában Szabó Lőrinc barátnője volt, de a "fiúk" megegyeztek, hogy kié legyen a nő?
És azt tudtátok, hogy a fentiekről lehet ízlésesen, nem bulvárszínvonalon írni? Én már hónapok óta olvasom a Facebookon Nyáry Krisztán szösszeneteit, amelyben az irodalom magánélét vesézi ki. Érdekes olvasni, hogy híres íróink, költőink milyenek voltak a magánéletükben, jó néhány verssor új értelmet nyer az új információk tükrében.
Ami a legnagyobb tanulság nekem a sok történetből, hogy azok a gyönyörű verssorok, vagy prózai művek, amelyeket olyan áhítattal olvasunk, borzalmas pokoljárások következtében születtek meg. Nagyon kevés írónk, költőnk volt igazán boldog magánéletében, az alkotás lángja tűzként égette belsőjüket, felperzselve hozzátartozóik személyiségét. Egyáltalán nem volt csodálatos dolog író/költőfeleségnek lenni, a nagy többségnek csak a pokol mélységes bugyra jutott, hatalmas árat fizettek az irodalmi halhatatlanságért.
A tehetség egyszerre áldás és átok, nem tud középszerűen élni az, akit az istenek arra választottak, hogy lánglelkét papírosra vesse. Nincs középút: vagy fennen szárnyal, vagy aláhullik a mélybe. És aki mellette van, az csak veszíthet..
A facebook oldal hihetetlen olvasottságának köszönhetően jelenhetett meg ez a könyv (nem sok ilyen történet van azért!), ami véleményem szerint nagyon jól sikerült. Sok történetet ismerhetünk meg belőle, sok szép verset, prózai művet olvashatunk. Elborzadunk, meghatódunk, sírunk, nevetünk. Érdemes apránként olvasni a könyvet, lassan, tűnődve, átérezni az irodalom szépségét, a lélek mélységét, az ihlet hevét, a szenvedély pusztító lángját.
Beszéljenek helyettem a verssorok:
"Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kismulva elúszik.
Nézd csak az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron s
villog a fényben, a kis füvek éle öreg remegéssel"
(Radnóti Miklós: Októbervégi hexaméterek)
zengő üvegből volt a teste,
s a törleszkedő, illatos fák
lágy lombja csupa villamosság
ideges, szikkadt alkonyatban
állottam ifjan és riadtan."
(Tóth Árpád: Amíg a csókot megtaláltam)
Mennyi fájdalom, mennyi szenvedés, mennyi öröm, mennyi eufória..Megérte?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése