2013. január 28., hétfő

Mary Shelley: Frankenstein

A tavalyi év legnagyobb színházi élménye a National Theatre Frankenstein előadása volt számomra, megígértem magamnak, hogy el fogom olvasni az alapművet is. Ennek jött el most az ideje.
Mary Shelley (ha ugyan ő írta a művet, amit én erősen kétlek, 19 évesen nem lehet ilyen érett írásművet alkotni, tuti, hogy Shelley keze erősen benne van a műben, pláne, hogy tele van az ő verseivel) ezzel a könyvvel új műfajt alkotott: színre lépett a horror az irodalom színpadán.
A történet röviden: Walton kapitány az Északi sarkon hajózik, és egy nap kutyás szán robog el a jégbe fagyott hajó mellett, majd egy másik szánon egy halálán lévő utazó érkezik a hajóhoz Viktor Frankenstein személyében. Doktor Frankenstein tehát nem a szörny (őt egyszerűen csak lénynek hívják a történetben), hanem a tudós, aki életet teremtett az élettelenből, és ezzel halált hozott mindenkire, aki közel állt hozzá. 
A haldokló Frankenstein meséli el a történetet a kapitánynak: Genfben tanult orvosnak, egyetemi előadásai hatására kezdett kísérletezni az elektromossággal, és a halott hús életre kelt. A céljai nemesek voltak, de a tudós emberként elbukott: megijedt teremtményétől, elfutott előle, otthagyta ébredező értelmét egyedül. A lény alapvetően nem volt gonosz, felfedezte szépen lassan a világot, a természetet, az embereket, majd megkereste teremtőjét, hogy útmutatást kérjen tőle. Frankenstein durván elküldte magától, ezért a lény bosszút esküdött: megölte az egész családját, a barátait. Frankenstein a változatosság kedvéért szintén bosszút esküdött, és az Északi sarkig űzte a lényt, de a végső  nagy összecsapás a tudós halála miatt elmarad. Nincs megváltás, csak üresség, fájdalom és kín.
A könyv meglepően olvasmányos, a dagályos XIX. századi nyelvezet ellenére sem nehézkes, képtelenség letenni. Nem csodálom, hogy rengeteg feldolgozása van, hiszen nagyon sokrétegű mondanivalóval rendelkezik: játszhat-e Istent az ember, mit jelent az, hogy felelősség, az értelem vagy az érzelem uralja az emberi elmét, az öntudatra ébredés, a szeretet és a gyűlölet, a tudomány átok vagy áldás, a hit kérdése stb.
Ki a hős és ki a szörnyeteg? Mi magunk vagyunk mindkettő. Mert a szörnyeteg bennünk van, belőlünk születik, mi tesszük azzá. Ez maga az élet, se több, se kevesebb. A választás a miénk, de az ezzel járó felelősség is. Naponta szembesülünk ezzel, csak nem vesszük észre. Jeges rémület fagyasztja szívünket, melyet csak a szeretet melege oldhat fel. És ha minden szeretet elvész, mi marad? Csak az üresség és az örök magány. Ez tényleg maga a horror...

2013. január 27., vasárnap

Django elszabadul

Tarantino öregszik. Nemcsak külsőleg (szokása szerint feltűnt egy cameo erejéig a filmben, és bizony el van hízva és finoman szólva is látszik rajta a kora), hanem szakmailag is.
Taratino egyként huszadrangú rendező, az ő zsenialitása mindig is a forgatókönyvben rejlett. Ő írta a Tiszta románc forgatókönyvét (imádtam a film minden egyes pillanatát, teljesen új látásmódot hozott a poros hollywoodi klisék világába!), az azért kapott pénzből finanszírozta első filmjét, a Kutyaszorítóbant, ami meghozta a számára a világsikert. Igazából nem rendezett sok filmet, de szinte mindegyikből kultfilm lett: Ponyvaregény, Kill Bill, Becstelen brigantyk.  A Tarantino stílus összetéveszthetetlen: zseniális párbeszédek, káromkodás hegyek, fröcskölő vér, erőszak a köbön, és persze minden filmben van egy operaszerűen megkomponált óriási véres leszámolás. A B-filmek istenítése A szinten. És persze minden filmben Taratino egykori bálványai is újra esélyt kapnak Hollywoodban: John Travolta (Ponyvaregény), Pam Grier (Jackie Brown), David Carradine (Kill Bill). 
A Becstelen brigantyk egy bitang jó film volt, mindenki mással együtt én is kíváncsian vártam az új Tarantino filmet. Az érzéseim felemásak. Egyrészt halálra nevettem magam a film egyes jelenetein, ájuldoztam időnként a cool dumától, de nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ezt már láttam/hallottam más kontextusban egy másik Tarantino filmben. 
Jamie Fox fantasztikusan jó, übercool szerkóban nyomja az überjó szöveget, megköszönheti Tarantinónak, hogy újra pályára állította látványosan döglődő karrierjét. Christoph Walz maga a tökély, ismét Oscar-díjas formában van, Samuel L. Jackson eszméletlen, ahogy idős néger házvezetőként folyamatosan niggerez, Leonardo DiCaprio lubickol a tipikus déli birtokos szerepében. Na és persze Franco Nero cameoja sem mindennapi (az eredeti filmben ugye ő alakította Djangot). Don Johnson sem lett fiatalabb, de nem veszi magát túl komolyan, és ez nagyon jól áll neki. 
A történetnek nem sok értelme van, meg annyira nem is lényeges, Tarantinónál nem érdemes logikát keresni, egyszerűen csak el kell merülni a filmben, hagyni kell, hogy sodorjanak a történések. Na most, nekem ezzel voltak komoly gondjaim: a Becstelen Brigantykat annak idején nagyon izgalmasnak találtam, most azonban valahogy nem éreztem ezt: na persze sokszor maradt tátva  a szám a szövegtől, de nem volt konstans beájulás. Tarantino elkezdte ismételni saját magát, kezd kopni a varázs. 
Szóval Quentin, keríts magadnak egy csinos kis színésznőt, húzz el egy szigetre, és kapd össze magad, mert legközelebb ez már kevés lesz!

2013. január 26., szombat

John le Carré: Csapda

És igen, Smiley  végre elkapta Karlát!
Le Carré újra megtalálta a stílust, briliánsan mutatja be, hogyan sző végzetes hálót Karla köré kedvenc antiszuper kémünk. 
Smiley már békésen éli a nyugdíjas éveit (most éppen Ann nélkül, de náluk ez a helyzet folyamatosan változik, ugye), amikor váratlanul visszahívják a Köröndre. Természetesen ismét fennforgás van, amit természetesen Smileynak kell megoldania.
Egy Párizsban élő orosz emigránst, Madame Osztrakovát felkeresik az oroszok, és felajánlják neki, hogy kihozzák Oroszhonból a lányát. Néhány nappal később egy londoni parkban egy idős férfit megölnek, aki teljesen véletlenül egykor a szovjetellenes disszidensek vezetője volt. Mi köze a két dolognak egymáshoz? Smiley dolga ennek a kiderítése, és a szálak Karlához vezetnek.
Smiley ezúttal elsősorban saját maga dolgozik, csak a történések vége felé kapcsolódnak be a barátok, egykori kollégák a nyomozásba, lassan, de biztosan haladunk a végkifejlet felé. Mikroszkopikus nyomokból indulva jutunk el Karla egyetlen sebezhető pontjához: a lányához. Mert még egy vérszomjas bűnözőnek is van szíve...
Zseniális a stílus, teljesen leköti az embert a nyomozás, halálra izgultam magam, pedig ismét elmaradtak a James Bond-féle akciók, inkább egy bürokrata Sherlock elmekalandjait kísérhettük figyelemmel. Csak hangyányival marad el az első könyv színvonalától (na igen, mindig az első a legjobb!), az utolsó fejezet pedig  - amikor Karla megtörten megérkezik a britekhez-, az az írói lelemény csúcsa! (ezt a részt biztosan nem kell újraírnia a leendő film forgatókönyvírójának, annyira moziszerű -  a Casablanca óta nem volt ilyen zárójelenet, az tuti!)
Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, John le Carré tényleg szépirodalmi magasságokba emelte a kémtörténetet, miközben hibátlanul szórakoztatja az olvasót.


2013. január 23., szerda

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

És ímhol, az első vendégblogger bejegyzés! A szerző anonim kíván maradni, annyit elárulok róla, hogy nőnemű, egy nagyon jó barát(h)nőm és kolléganőm. A kritika teljesen az ő írása, nem nyúltam bele sehol. Olvassátok, véleményezzétek ;)


Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Tipikusan az a könyv, amit 1. a pasik nem értenek 2.a nőknek pedig minden életfázisban mást mond. Mást üzen annak a nőnek aki már volt szerelmes de még feleség nem volt, mást annak aki már volt szerelmes és feleség de anya még nem  és mást annak aki már leélt egy fél életet egy ember oldalán és átélte az anyaságot….(de azt minden könyvről el lehet mondani)
Alapdilemma : van az a szerelem ami elsöpör mindent (megunt férjet, társadalmi konvenciókat,anyaságot) de csak a szerelem elég-e a boldogsághoz, az élethez… Minden nőnek el  kellene olvasni ezt a könyvet mielőtt elhagyja a családját.
A lényeg van nekünk az unalmas arisztokrata életet élő Anna (aki Karenina) idősödő férjjel és egy imádott 5 éves körüli kisfiúval és a sors úgy hozza, hogy találkozik a végzetével Vronszkijjal aki szintén arisztokrata unatkozó tisztecske. Szikrázás szerelem, Anna mindent borít. Minden adott a boldogsághoz, pénz, vibrálás, utazás közös gyerek- mégsem megy. A nő (ki más) túl nagy árat fizetett mindezért és bár viszonozzák a szerelmét már azt sem érzi. Szép keretben zajlik a történés, az elején a két szerelmes sorsszerű találkozása is a pályaudvaron indul, ahol valaki vonat alá esik és a kettőjük sztorijának is az vet véget, hogy Anna vonat alá veti magát végső elkeseredésében és zavart állapotában. Mindezt párhuzamosan leköveti egy másik love story, ami nehezen indul de pont ellentétes dinamikája van. Vronszkij megunt Anna előtti jelöltje (Kitty) rájön, hogy jó ember az akit Vronszkij miatt elutasított (Levin) mégiscsak érdekli és szép lassan de biztosan egymásra találnak  lesz szerelem (ha nem is a perzselő mindent felemésztő), házasság gyerek,boldogság. Mindezt (a két párhuzamosan futó,ellentétes dinamikájú és irányú sztorit) még fűszerezi rengeteg tájleírás és korabeli orosz közgazdasági levezetés és gazdaságpolitikai dilemma ami könnyen arra sarkalja az olvasót, hogy letegye és ne kezdjen újra bele.
Mindezek ellenére én már kétszer olvastam és gondolom egyre többem fogják a kezükbe venni a belőle készült új mozi után.


2013. január 22., kedd

John le Carré: Hajsza

Észrevettétek már, hogy egy jó könyv folytatása mindig gyengébb, mint az alapmű? Most sem történt másképpen sajnos.
A Karla-trilógia második könyvén látszik, hogy bestsellernek írták. És az soha nem szokott összejönni. Miért nem? Mert az író annyira szórakoztatni akarja az olvasóját, hogy közben elvész az az eredetiség, ami miatt ténylegesen bele lehet feledkezni a könyvbe.
A történet ott folytatódik, ahol az előző véget ért: Bill Hayden lebukott, a brit hírszerzés összeomlott, Smiley-ra vár a feladat, hogy újraépítse. Rá jellemző alapossággal ezt meg is teszi, de közben rájön, hogy Bill bizony valamit nagyon el akart titkolni előle. A szálak egy honkongi bankszámlához vezetnek, amin csak gyűlik a tisztázatlan eredetű pénz. Smiley megbízza Jerry Westerbyt, az arisztokrata származású ügynököt, aki főállásban nőcsábász életművész, hogy a Távol-Keleten és Indokínában keresse Karla nyomát..
Nos, van itt minden: kínai maffiafőnök, ópiumban fuldoklunk, csotrogány repülővel menekülünk Hongkongból, elveszítjük Saigont, majd szépen lassan elveszítjük a fonalat is.. Bizony ez a legnagyobb probléma: annyi mindent akar elmondani a könyv, hogy képtelenség követni a szálakat. Pláne, hogy a zseniális első rész ereje éppen a minimalizmusban rejlett, most annyira túlburjáznó, sokrétű cselekményt kell(ene) befogadni, ami egy idő után  már nagyon fárasztó.
A szöveg amúgy továbbra is zseniális: szépirodalmi szintű, miközben a hétköznapi kémzsargont is teljes mértékben el lehet sajátítani belőle, úgy, hogy nem lesz unalmas (egy mondaton belül a legvaskosabb trágárságtól képes eljutni le Carré filozófiai mélységig, azért ez nem semmi nyelvi bravúr!). 
A történetben fontos szerepet játszik az amerikai titkosszolgálat is, a leghumorosabb jelenetek azok, amikor a britek és amcsik húzzák egymást, és amikor az amcsik jó cowboy módjára be akarnak menni rendet csinálni a területre, de a britek arisztokratikus fölénnyel ledumálják őket erről.
A könyvben sajnos nincs igazán boldog vég: Jerry Westerby ugyan megoldja az ügyet, de szerencsétlenségére beleszeret a kínai maffiavezér barátnőjébe, amit ugye élve nem lehet megúszni. Smiley ugyan talpra állítja a brit hírszerzést, de Karlához nem kerül közelebb, és jellemző módon azzal köszönik meg a munkáját, hogy elküldik nyugdíjba.
Ha nem olvastam volna az első könyvet, azt mondanám, hogy ez egy jó könyv, de mivel olvastam, ezért csak azt tudom mondani, hogy egy jól sikerült utánérzés. Most már azért is elolvasom a harmadik könyvet, hogy végre megtudjam, hogyan sző végzetes hálót Karla köré Smiley!



2013. január 20., vasárnap

A sötét lovag: Felemelkedés

Christopher Nolen ismét darkban nyomja Christian Bale-el.
Nem volt ez mindig így. Főleg azért nem, mert sokáig nem a főszereplőn volt a hangsúly, hanem a főgonoszokon. Az ok rém egyszerű: nem találták azt a karizmatikus színészt, aki le tudja mosni a vászonról a rosszfiúkat. 
Elsőként ugye vala Michael Keaton, akivel annyi volt a gond, hogy a közepesnél gyengébb színész, ami a tévében nem feltűnő, de a filmvászonhoz több kell. Így történt, hogy az első Batman filmmel Jack Nicholson ment a mennybe, Jokere ma is etalon. 
A  második részből is csak Michelle Pfeiffer Catwomanje, illetve Danny DeVito pingvinje rémlik. Ezután végre lecserélték Keatont, a rossz hír az, hogy Val Kilmerre, aki még rosszabb volt, még Jim Carrey sem tudta megmenteni a filmet. Azt hittük, ennél rosszabb nem lett, aztán mégis. Emlékszik valaki a Batman és Robinra George Clooney-val? Rémálmaimban néha még visszajár: B-listás sztárok felhúzták a dögös bőrszerkót és égették magukat. Az egyetlen értékelhető mozzanat Arnie mamusza volt abból a filmből.
A Batman-sorozat minden jel szerint a végéhez közeledett. Aztán jött a mentő ötlet: Christopher Nolan, aki addig nem gigaprodukciókat rendezett, hanem elgondolkodtató, mégis fogyasztható filmeket (pl: Csapda, Mementó), vagyis a filmek minősége óriásit emelkedett. Már csak a főszereplő hiányzott, aki ezúttal nem az ügyeletes szépfiú volt, hanem egy remek színész: Christian Bale. És elkezdődött egy sikertörténet..
A Batman kezdődik óriási siker volt (még Katie Holmes szerencsétlenkedése is feledésbe merült a többi parádés alakítás mellett), és azért, mert a két főszereplő: Liam Neeson és Bale egy szinten volt, és sikerült megteremteni azt a dark hangulatot, ami illett a sötét lovaghoz. 
Aztán jött A Sötét lovag, amit Heath Ledger tett felejthetetlenné (bizony, néha jobb volt Bale-nél, ami azért nem semmi). Lehet ezt még fokozni?
Tavaly elkészült a Nolan-Bale triológia utolsó darabja (Nolan nem vállal több filmet, ezért egy korszak ezzel véget ért a Batman-filmek történetében). Nolan méltó módon búcsúzott, feladta a leckét a leendő utódnak.
A történet néhány évvel az után folytatódik, ahol az előző rész véget ért: Bruce még mindig lábadozik, a céggel nem törődik, ezért szépen kezd is tönkremenni. A városban a felszínen béke van, de ez a béke csak illúzió. Van egy maszkos rossz fiúnk, Bane (Tom Hardy jól kigyúrta magát a szerephez, nem rossz, de továbbra sem értem, miért tartják olyan nagyra), aki háborús állapotba sodorja Gotham Cityt, a nép a hősért kiállt, de ő éppen nem ér rá, mert zéró életkedve van. Először csúnyán elbánnak vele, de aztán persze hősiesen összeszedi magát, és megmenti a várost. 
A filmmel az a fő gond, hogy túl hosszú, legalább egy fél órát ki kellett volna vágni belőle, akkor tökéletes lett volna, így azért időnként lehet rajta unatkozni, de a Bale-Nolan páros azért elviszi a hátán a filmet.
Michael Cane tökéletes Alfred szerepében, Morgan Freeman is hozza a szintet. Gary Oldman ugye Gary Oldman, van nála jobb rendőrfőnök? Marion Cotillard viszont úgy látszik, Párizsban hagyta az Oscar-díjas formáját, nem túl meggyőző a szerepében. A pozitív meglepetés: Anna Hathaway. Nagyon jól áll neki a rossz kislány szerepe, aki persze kedvenc Batmanunk hatására megtér a jók közé. 
Ami a legjobb a filmben, az a dark atmoszféra: dögös kocsik és motorok, cool szöveg, lazán vett komolyság,  bűn és erény összemosódása.
Batman forever!



2013. január 19., szombat

Western, Tarantino értelmezésében

Jól látjátok, kivételesen én jövök filmkritikával, nem drága intellektüel nővérem - ergo nem művészfilm-kritika érkezik :)
Egyik kedvenc rendező Quentin Taratino, aki annyira zseniális, amennyire fura (hogy ne mondjam hülye) neve van. A Kutyaszorítóban se volt semmi (egy klasszikus mondat belőle: "Fúj, zsarus lett a kezem!"), folytatódott a Ponyvaregénnyel, Alkonyattól Pirkadatig-gal, Kill Bill-el és még sorolhatnám.
A legújabb gyöngyszeme a Django elszabadul. Már a cím is tipikusan magyarosított, mivel eredetiben Django unchained (Django "lánctalanítva"), ami jobban leírja a filmet. 



Mert miről is van szó? Amerika, 2 évvel a Polgárháború előtt, Észak-Dél, rabszolgatartók és ellenzők, négerek, fehérek és minden mocsok, ami az akkori Déllel és a gyapot-földesurakkal jár(t). A történet nem túl bonyolult: adva van 2 főhős, 1 fekete (Jamie Foxx) és 1 fehér (Christoph Waltz). Előbbi rabszolga, utóbbi  fogorvosnak álcázott fejvadász. Utóbbi kiszabadítja előbbit, kikupálja, fejvadászkodnak, megmentik utóbbi feleségét. Lövöldözés, zene, heppiend.
Eddig nem túl izgi, ugye? TÉVES!!! A szokásos western-sztorit sikerült Tarantino-sítani. A lövöldözések nagyon Kill Bill-esek, röpköd a térdkalácstól kezdve az agyvelőig minden. A néger fejvadász élvezettel öldösi a fehéreket, akik egy revolver lövésétől 10 métereket repülnek. A KKK (Ku-Klux Klán) egy rakás fehér idióta, akik azon vinnyognak, hogy nem látnak ki az egyikük felesége által készített álarcokon. 
Jó Tarantino-szokás szerint tele van régebbi-újabb sztárokkal a film: Don Johnson (Miami Vice), Walter Googins (Shield, Justified), Sacha Baron Cohen (Borat), Kurt Russell (Tango és Cash), Franco Nero!!! (az eredeti Django westernben ő volt a főszereplő).
A két kedvenc szereplőm a filmből: Samuel L. Jackson, aki egy olyan rasszista négert játszik, amilyet még nem látott a világ, és Leonardo DiCaprio (családi szlengben Kapribogyó), aki egy tipikus déli földbirtokos s.ggfejet játszik (az eredetiben "csodaszép" déli akcentussal). Természetesen feltűnik Quentin is a filmben, és szokása szerint nagyon hamar megpusztul - egy lövéstől felrobban a kezében tartott dinamit és hát szó szerint elfüstöl. 
A zene is nagyon le van találva: a spagettiwestern zenéjétől a hip-hop-ig van itt minden. 

Ajánlom mindenkinek, nagyon jó film! Aki szereti Tarantino filmeit, ezt is imádni fogja. Aki nem, az sem most fogja elkezdeni szeretni ;)

2013. január 14., hétfő

A szégyentelen

Ez egy szégyentelenül jó film!
Egyébként nagyon utáltam nézni, mert hihetetlenül brutális, amit kizárólag művészi eszközökkel ér el (vagyis nem vernek agyon senkit, nincs tényleges erőszak, de olyan hangulatot teremt, amitől rosszul érzi magát az ember).
Adva vagyon egy 30-as new yorki yuppie, akinek hihetetlenül üres a felszínen sikeres élete. Jó munkája van, szép lakása, mégis borzalmas boldogtalan. Miért? Mert magányos, nagyon. Pornófüggő, prostikat fizet, halálra unja magát. Minden érzelmet kizár az életéből, az egyetlen hugával való kapcsolata sem túl mélyenszántó: amikor bajban van a hugica kifizeti az adósságait, engedi, hogy nála lakjon, de a problémáira nem kíváncsi. Aztán a húga öngyilkosságot kísérel meg, amin teljesen kiborul, rájön, hogy semmit sem ér az élete, ideje változtatni a dolgokon. 
Michael Fassbender bevállalós fiú, van ebben a filmben fiúval, lánnyal, két lánnyal, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy a kamera az arcát mutatja, miközben zajlanak az események, és mit látunk? Ürességet, csömört, reménytelenséget. Amikor pedig a film végén pusztán arcjátékkal bemutatja, hogy van remény (a metrón néz hosszan egy lányt), hát az valami hihetetlen. Na erre szoktam mondani, hogy egy jó filmhez alapvetően három dolog kell: egy jó forgatókönyv, egy jó rendező és egy jó főszereplő. Ezek itt most adottak voltak, a film ezért nagyon üt.
Carey Mulligan a hugica szerepében zseniális, amikor a New York, New York című dalt énekli teljesen reményvesztetten, nemcsak Fassbender sírt a filmben, hanem én is. Márpedig én nem vagyok egy sírós típus, nehéz meghatni, vagyis nem egy hétköznapi színésznőcskéről van szó. Egy lecsúszott énekesnőt alakít, akinek szintén a bátyja az egyetlen, akihez érzelmi kapocs fűzi, ő is lefekszik fűvel-fával (úgy látszik, ez családi vonás), és ő is az igazi érzelmeket keresi, amit persze a felszínes kapcsolatokban nem talál meg.
A film a nagyvárosi élet elidegenedett, kiüresedett életformáját mutatja be, brutális őszinteséggel. Kegyetlenül jó film!
Művészfilm, ínyenceknek!

2013. január 13., vasárnap

Vampyri

Már régóta érlelődik bennem egy vámpíros bejegyzés, erre megelőz a nővérem. Jellemző. No mind1, így is megírom :)
A fáma szerint, fél órával azután, hogy feltalálták a mozgóképet, feltalálták a szexfilmet is. Most nem erre indulunk el, csak gondoltam érdekességként megosztom veletek ;)
Szóval ahogy tezsvérem korábbi bejegyzéséből látható, a vámpíros történet a Nosferatuval kezdődött:


Még mindig fekete-fehérben nyomulva, Lugosi Béla nagy benyomást tett az egész vámpír-Drakula bizniszre:


Ugye kis hazánk szülötte, borzalmasan erős akcentussal, nagy, pátoszos mozdulatokkal. Tőle ered a "klasszikus" vámpír felszerelés: fehér ing, fekete nadrág, kívül fekete-belül piros nagy galléros köpeny, a legendás "Áj nevör drink....vájn".
Bevonva az írott médiát is, meg kell emlékeznünk Bram Stoker nagy klasszikusáról, a Drakula gróf válogatott rémtetteiről, amit én is elolvastam, és nekem tetszett. Nem egy csehovi mélységű mű, de a maga korában biztos nagy felháborodást keltett az "erotikus" bejegyzésekkel.
Bélánk halála után elég sokáig pangott a piac, nem sok megemlítésre érdemes megfilmesítés-könyv történt. A sátánista mellékszálat kihagynám, az nem az én világom.
A következő film, amit a témához kötnék, az a '60-as évek végéről származik, A vámpírok bálja című vígjáték az éppen fénykorát élő Roman Polanski rendezésében és főszereplésével helyes kis fricskát mutatott a műfajnak. 


Ezután megint évtizedekig várni kellett, hogy minőségi filmet/könyvet találjunk a témában. Ámde jöttek a 90-es évek, amik a legjobbak voltak szerintem, és itt aztán megindult a dömping.
Könyvek közül kiemelném Anne Rice: Interjú a vámpírral c. könyvét, amiből egy szerintem egész jó filmet készítettek, többek között Brad Pitt, Antonio Banderas, Tom Cruise főszereplésével. Mellesleg pont Tom volt az, aki a legbénább volt szerintem a filmben. Ide kívánkozik egy kis érdekesség: a Claudiát játszó gyermek Kirsten Dunst és Brad Pitt csókjelenete (?), ami hatalmas felháborodást váltott ki a legendásan prűd Amerikában. Ímhol a botrányos rész, a legutolsó másodpercnél:


(Azért itt jegyezném meg, hogy Amerika közismerten a legnagyobb pornó-gyártó nemzet, és itt hisztikélnek ilyeneken. Mindegy.)
A filmhez íródott egy nagyon jó album, aminek - ki hinné - Interview with the vampire a címe, és a Guns'n'Roses követte el rajta a Sympathy for the Devil-t. 

Szintén a '90-es években készült az Ed Wood, ami ugyan a legendásan gagyi rendezőről szól (Johnny Depp játssza, szokás szerint csodálatosan), de Martin Landau zseniális előadásában szerepel Béla barátunk is.


Kedvenc évtizedem terméke az egyik régi kedvenc sorozatom, a Buffy, a vámpírok réme (ezt megelőzte egy ugyanilyen című film is, de azt inkább hagyjuk). Tinilány, vámpírok, mindenfajta rémek, szerelem, szakítás, világvége, rengeteg humor. 


Eme sorozat egyik mellékszereplőjéből készült egy másik, általam nagyon szeretett sorozat, az Angel, David Boreanazzal, aki jelenleg a Bones-ban  - Doktor Csont - nyomja. 


Az egyik legjobb Drakula-megfilmesítést is a '90-es éveknek köszönhetjük: Francis Ford Coppola rendezésében, Gary Oldman, Keanu Reeves, Winona Ryder és Sir Anthony Hopkins főszereplésével. A létező legjobb feldolgozás szerény személyem szerint, és határozottan eredeti nyelven ajánlom megnézni, mert az akcentusok magyarul visszaadhatatlanok sajnos. Gary Oldman kacagása a trailer végén zseniális.


Ezután sokáig néma csönd, majd következett a Twillight. Tudjátok, Edward, Jacob, Bella. Vámpír, vérfarkas, szerelem blablabla. Meg kell mondjam, a filmek nagyon gagyik, az egyetlen jó dolog benne a félmeztelen Jacob ;) 


A könyvek viszont nagyon jól meg vannak írva, benne van a mindent elsöprő szerelem, a szakítással járó szívfájdalom. Megéri elolvasni. Sőt, szinte kötelező :)

Ennek hozadéka az általam nagyon imádott Vampies suck című csoda, aminek nem is tudom a magyar címét, de a lényege, hogy agyonfikázza a Twillight-filmek kliséit. Aki látta a Twillight-ot, nézze meg ezt is, mert naggyon jó!


Még két vámpíros sorozat kiabál megemlítés után: True Blood és The Vampire Diaries. A True Blood-ot én csak vámpíros-kefélősnek nevezem, mert kb. erről szól: szex, vámpírok, déli akcentus, tündérek, V-függők. Nagyon jó sorozat, csak ajánlani tudom! Hogy egy jó indokot mondjak: Alexander Skarsgaard.


Az egyik legjobb rapper, Snoop Dogg is imádja Sookie-t:


A főcímdal pedig egészen egyszerűen zseniális:


A Vámpírnaplók is keményen eyecandy faktorral dolgozik:


A mostani filmek közül egyértelműen a Hotel Transsylvania-t ajánlom, behalás:



Nos, remélem sikerült kellően körbejárnom a vámpíros témát :) Jó szórakozást :)





2013. január 12., szombat

Sylvia Plath: Az üvegbura

Ismét kipipálhatok egy könyvet a listáról, most Sylvia Plath novelláját gyűrtem le.



A könyv története röviden: adva van egy vidéki jány a 60-as évek Ámerikájában, aki megnyer egy díjat, ami keretében egy hónapig New Yorkban tölti az időt hasonló nyertes lányokkal. Parti parti hátán, pufi, zizi, ki mit kíván. Hősnőnk, Esther Greenwood jól érzi magát, majd a hazautazás előtti éjszaka megpattan benne valami miután majdnem megerőszakolják - kicsinkét bekattan. Vagyis inkább keményen depressziós lesz - 3 hétig hajat nem mosós, ágyból fel sem kelős depis. Öngyilkosságot kísérel meg, a kor "divatjának" megfelelően elektrosokkal kezelik. Bekerül egy "szanatóriumba", ahol jó pár hónap alatt meggyógyul. 
Még soha nem voltam depis, nem tudom milyen érzés lehet, de ahogy le van írva, kicsit kapisgálom. Nem véletlenül szerepel az üvegbúra a címben: a szerző megfogalmazása szerint úgy érzi, mintha egy búra lenne felette, és a világ többi része azon kívül. Nekem nem kicsit hajaz az Észvesztőre, de tetszett. Érdekes.

No, ezek után meggugliztam Sylvia Plath-ot, és megtudtam, hogy a könyv önéletrajz is lehetne. Tényleg eltörte a lábát, tényleg volt egy Buddy az életében, eltöltött egy hónapot New Yorkban, úgy akart öngyilkos lenni, ahogy a könyvben Esther. '63-ban lett öngyilkos, a könyv megjelenésének évében.

2013. január 10., csütörtök

Suszter, szabó, baka, kém

Három nagyon jó okom volt, hogy kíváncsi legyek a filmre: John le Carré, Gary Oldman és Benedict Cumberbatch (bocs Ben, bírlak, de azért Garyt még nálad is jobban!)
John le Carré a kortárs angol irodalom emblematikus alakja, kémregényeire Hollywood is lecsapott, de természetesen nem tudtak mit kezdeni a tipikusan angol történetekkel: sem a Panamai szabó, sem az Elszánt diplomata nem lett igazán sikeres. Ideje volt, hogy Anglia is próbát tegyen nemzeti kincsével: az Árulás című John le Carré filmből angol színészekkel (de milyenekkel, úristen! - bocs a beájulásért, de én azt gondolom, hogy a legjobb színészek Angliában teremnek, Shakespeare hona ma is a művészet fellegvára), angol rendezővel filmet készítettek Suszter, szabó, baka, kém címmel.
John le Carré teljes mellszélességgel kiállt a film mellett: producerként is beszállt, sőt egy cameo erejéig színészként is megjelent a filmben. A forgatókönyvet viszont nem ő írta. Sajnos, ez látszik is.
Elkövettem azt az óriási hibát, hogy rögtön a zseniális könyv elolvasása után megnéztem a filmet. És földhöz is vágtam azonnal dühömben, mert teljesen mást láttam a filmben, mint amit én elképzeltem magamnak. Szidtam a rendezőt, hogy ezt az álomszereposztást hogyan hagyta semmibe veszni, szidtam a forgatókönyvírót, hogyan ronthatta el ennyire a szöveget.
Aztán higgadtam egy hetet, és megnéztem újra. Nos, másodjára azt kell mondanom, hogy egész jó film született, de kicsit jobb rendezővel lehetett volna ez mestermű is.
Gary Oldman egyszerűen zseniális Smiley szerepében, nem véletlenül jelölték több díjra ezért az alakításért,  ez jó esetben sima Oscar-díj lehetett volna (rég megérdemled már Gary, csak idő kérdése, és a tiéd lesz, de nincs rá szükséged, mindenki tudja, hogy te vagy napjaink legjobb angol színésze!).
Gary mindenkit lemos a vászonról, pedig olyan játszótársai vannak, mint pl. John Hurt, Colin Firth (ebben a szerepben közel sem olyan meggyőző, mint A király beszédében, de azért hozta a szintet), Ciarán Hinds (Cézár a Róma c. sorozatból), Toby Jones. Kedvenc Benem magához képest halvány egy kicsit, a Garyvel közös jelenetekben pedig azért látszik, hogy van még mit tanulni.. Tom Hardynak van néhány jó jelenete, de szerintem messze túlhájpolják a fiút, jó, jó, de azért annyira nem. 
Nagy öröm, hogy néhány mellékszerepben magyar színészek is feltűnnek (Mucsi Zoltán, Kállóy-Molnár Péter), köszönhetően annak, hogy Budapesten forgatták a film egy részét (ezzel bezzeg nem volt tele annyira a sajtó, mint a Die Harddal, pedig  Bruce Willist egy lapon sem lehet említeni a filmben szereplő színészekkel, de hát ez van). Budapest is saját jogán és nevén szerepel nagyon szép képekkel, jó érzés viszontlátni a filmvásznon.
A film jól tükrözi a regény hangulatát: hideg, rideg, érzelemmentes. Nagyon jól sikerült bemutatni a 70-es évek atmoszféráját, a kamerakezelés brilliáns: a színészek egy-egy tekintetéből kiolvasható egy egész emberi sors. Ami miatt nem lett mestermű: a rendező elkövette az a hibát, hogy túlságosan visszafogta a színészeit, hagyni kellett volna őket játszani, a másik probléma pedig a vágás: időnként nem elég feszes a film, nem tudja fenntartani az intenzitást, kizökkenünk, és néhány jelenetet fel kellett volna cserélni időben. 
Összességében egy jó film született, az angol film ismét megmutatta, hogy mire képes.
Ahogy olvastam, eldőlt, hogy folytatják a filmet, már készül a forgatókönyv, remélem a rendezőt lecserélik, és végre láthatunk egy nagyon jó John le Carré filmadaptációt.

2013. január 8., kedd

Bram Stoker: Drakula

I
Itt ma bizony vér fog folyni!
Hála a jó égnek, végre vége az Alkonyat sagának, nagyon elegem volt már a vértelen, vega vámpírból, akik halál unalmasak voltak és szikrányi szexepil sem szorult beléjük (na mondjuk, ahhoz színész is kellett volna, de a filmben csak biodíszleteket láthattunk helyettük). Azért, hogy a húgom szóba álljon velem,  megjegyzem, hogy a farkasemberek legalább jól néztek ki. 
Lassan kezd csillapodni a vámpírláz, de mivel én fordítva működöm, ezért hirtelen kitört rajtam a Drakula-mánia. Azt gondoltam, hogy menjünk el a forráshoz, és olvassuk el a könyvet, amely annyi filmrendezőt megihletett. 
Abraham ("Bram") Stoker Dublinban született 1847-ben, és 1912-ben halt meg Londonban.
Szegény családban született, Apja nyomdokába lépve tisztviselő lett, de két igazi szereleme volt: a költészet és a színművészet. 1878-ban megnősült, és Londonba költözött, ahol az Irvings Lyceum Színházánál menedzserként tevékenykedett. A színházi munka mellett jutott ideje az írásra is. 
1890-ben az író találkozott Vámbéry Ármin magyar professzorral, aki először mesélt neki a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Tepes Drăculea legendájáról. E karakter nyomán hat évi kutatómunkával alkotta meg Stoker a vámpír figuráját. Habár hihetetlen, de Stoker sosem járt Kelet-Európában. A regény a négy fal közti kutatómunka iskolapéldája. Sokáig gondolkozott a cselekményen. Többek közt a British Libaryben és a Whitby könyvtárban kutatott. 1897-ben megjelent a Drakula gróf válogatott rémtettei regény és osztatlan sikert aratott. Később még több művet is alkotott, de a Drakula sikerét soha nem tudta megismételni.
A regényre az új művészeti ág, a film azonnal lecsapott, a horror műfaját teremtve meg ezzel.
Az első filmadaptáció A Nosferatu (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens) egy 1922 ben bemutatott fekete-fehér, német némafilm, Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében. 
Aztán jött Lugosi Béla, és megszületett "a" Drakula:
Aztán a Drakula-láz csillapodott, de búvópatakként mindig meghúzódott a háttérben, várva az alkalmat, hogy újabb áldozatokat szedjen.
Miért is van olyan hatalmas sikere a vámpírsztoriknak? Kihagynám a horrorfilmekre vonatkozó esszét (főleg azért, mert hidegen hagy a műfaj), inkább lássuk a lényeget: az igazság az, hogy  mi lányok, szeretjük a rossz fiúkat (én sem vagyok kivétel). Na persze, jók vagyunk (na jó, igyekszünk), és a jófiúk a kedvenceink, de néha kedvünk támad rosszalkodni is. És ilyenkor jöhetnek a dögös, szexi vámpírfiúk, akiken jókat lehet borzongani, és elméletben elcsábulni. Aztán másnap minden megy tovább. Ennyi.
A filmek után kíváncsian vettem a kezembe a könyvet. Óriásit csalódtam. Még jó, hogy nem volt hosszú, mert végigdühöngtem. Nos, azt el kell ismernem, hogy a horror ma általunk ismert alapjait lerakta a könyv (dramaturgia, csábítás, jó-rossz küzdelme, a végső bukás stb.), de a várt borzongás részemről elmaradt. Aztán rájöttem, hogy viktoriánus mércével kell mérni ezt a könyvet, az akkori erkölcsi nézetekhez képest hatalmas szenzáció lehetett ez a könyv,  mai világunkban nyugodtan elmegy esti mesének.
Többet biztosan nem veszem a kezembe ezt a könyvet, azzal vigasztaltam magam, hogy megnéztem Coppola Drakuláját:
Na ez igen, ez már Drakula! Gary Oldman van olyan jó színész, hogy meg tudja mutatni Drakula emberi oldalát is, habár maga a megtestesült ördög. Coppola pedig Coppola, vagyis eposzi látványorgia kerül a vászonra. A Baráth - lányok kedvenc idézetei a filmből: "én soha nem iszom - bort" (kedvenc húgom), I have crossed times of the oceans to find you (átszeltem az idő óceánját, hogy megtaláljalak - romantikus lelkem kedvenc mondata).
Mert a vér az élet!

2013. január 5., szombat

Hattyúk tava

Tavaly láttam A fekete hattyú című filmet (ezért kapott megérdemelten Oscar-díjat Natalie Portman), nagyon tetszett, és megígértem magamnak, hogy egyszer meg fogom nézni a Hattyúk tava című balettet.
Az alkalom a két ünnep között jött el, ugyanis az Uránia Moziban leadták a moszkvai Bolsoj Balett (a balettszakma csúcsa) előadásában Csajkovszkij világhírű darabját. 
Nos, két dolog biztos: a Bolsoj Balett tényleg fantasztikus, és a balett nem az én műfajom.
A Hattyúk tava című balettet 1875-ben rendelték meg Pjotr Iljics Csajkovszkijtól, aki mindössze egyetlen év leforgása alatt elkészült a remekművel. A ősbemutató 1877-ben volt, Moszkvában. A most leadott balett koreográfiáját 2001-ben állította össze Jurij Grigorovics (a szentpétervári Kriov Balett szólótáncosa volt, majd a Bolsoj Színház művészeti vezetője lett). 
A történet röviden: a palotában Siegfried herceg születésnapját ünnepli. A fiatal lányok megpróbálják magukra vonni a figyelmét, hiszen az ifjú hercegnek a születésnapi bálján kell menyasszonyt választania. Amint lemegy a nap, a tiszta és igaz szerelemről álmodozó Siegfried megszökik, és egy csapat hattyú nyomába ered. Aztán találkozik Odettel, kitör a szerelem, ami tragédiába torkollik..
Hangsúlyoznám, hogy életem első (és minden valószínűség szerint utolsó) balett előadásán vettem részt, ezért csak laikusként tudom megosztani az élményeimet: lenyűgöző volt a látvány, hihetetlen pompa, díszletek, csodálatos technikai tudás, fantasztikus koreográfia. Komolyan mondom, minden balettművész élsportolói teljesítményt nyújt: szinte úsznak a levegőben, fittyet hánynak a gravitációra. Inkább nem akarom tudni, hogy mit szenvednek ezért a légies könnyedségért.. Ugyanakkor azt kell mondanom, engem egyáltalán nem varázsolt el annyira az előadás, ahogy gondoltam. Na persze, szép, szép, de annyira művi..Ráadásul nem viselem túl jól, hogy harisnyás fiúkat kell nézegetnem, akik nagyon lányosan viselkednek..
Odett alakítója, Marija Alekszandrova fantasztikus volt, igazi prímabalerina, éteri, amit előadott. Siegfried herceg (Ruszlan Szkvarcov) eléggé szürke volt,  technikailag tökéletes volt az előadás, de a művészi kifejező erő bizony hiányos volt. Nekem a legjobban Rothbart (Nyikolaj Ciszkardize) tetszett, ördögien jó volt, neki volt a legnagyobb drámai ereje, mindenkit lemosott a színpadról, és természetesen tökéletes technikával adta mindezt elő.
A két felvonás között kis kulisszatitkokat is megtudhattunk az előadásról, és a Bolsoj Balettről. Érdekesség, hogy a 80-as években úgy kellett előadni a művet, hogy ne tragédia legyen a vége, hanem happy end, csak a politikai változások után adhatták elő a darabot az eredeti változatban. 
Összességében azt kell mondanom, hogy nem bántam meg, hogy megnéztem az előadást, ezt egyszer mindenkinek látnia kell, de be kellett látnom, hogy engem a balett nem köt le.




2013. január 2., szerda

John le Carré: Árulás

Hidegen hagyott a kémek világa. Eddig.
Na persze, minden James Bond filmet megnéztem, de az eszembe se jutott, hogy kémekről szóló könyvet kellene olvasnom. Aztán egyre több helyen olvastam, hogy John le Carré csodákat alkotott a műfajban. És egyre kíváncsibb lettem. Végül kivettem a könyvtárból találomra egy John le Carré könyvet. Tényleg véletlenszerű volt, mivel egyik művét sem ismertem, ezért cím alapján választottam. És mint kiderült, sikerült kiválasztanom a Karla-trilógia kezdő könyvét.
Először is nézzük ki is John le Carré, az egyik legjobb kortárs angol író. 1931-ben született a dorseti Poolban, Angliában. Nehéz gyerekkora volt: az édesanyja ötéves korában elhagyta a családot (majd tizennyolc évvel később visszatért), az édesapját pedig biztosítási csalásért zárták börtönbe, és a későbbiekben is sokszor került összetűzésbe a törvénnyel.
1948–1949-ben a berni egyetemen tanult idegen nyelveket, majd 1950-ben csatlakozott a brit hadsereg hírszerző testületéhez, ahonnan Ausztriába rendelték ki. Ott zömmel olyan embereket hallgatott ki, akik átjutottak a Vasfüggönyön. 1952-ben visszatért Angliába, az oxfordi Lincoln College-ban kezdett el tanulni, mellette pedig az MI5-nak kémkedett szélsőbaloldali csoportokba beépülve, lehetséges szovjet ügynökök után kutatva.
1954-ben az apja tönkrement, ezért Cornwell abbahagyta a főiskolát, és ügynöki munkája mellett tanításba kezdett (német és francia nyelvet); ezidőben több főiskolán is alkalmazták.
1958-ban tiszti rangot kapott az MI5-nál. Ügynököket irányított, kihallgatásokat szervezett, telefonvonalakat hallgatott le és betöréseket hajtott végre. Lord Clanmorris (írói nevén John Bingham) bátorítására kezdett bele az írásba, az 1961-es Ébresztő a halottaknak volt az első regénye. Ezen felül Lord Clanmorris volt az egyik fő inspirációs forrás George Smiley karakterének a megszületéséhez, aki később is visszatérő szereplője lett le Carré regényeinek, többek közt a Karla-trilógia főszereplője is.
1960-ban áthelyezték az MI6-hez – a külföldi hírszerzéshez – és másodtitkárként beépülve dolgozott a bonni Brit Követségen. Innen később politikai konzulként Hamburga helyezték át. Itt írta meg 1962-ben az A Murder Of Quality című detektívregényt, majd egy évvel később a Kém, aki bejött a hidegrőlt. Az utóbbi óriási sikere miatt Cornwell 1964-ben kilépett a hírszerzéstől, hogy csak az írásnak szentelhesse az életét. A legutolsó ügye Kim Philby árulása volt, aki a KGB-nek fedte fel több brit ügynök kilétét is. 1974-ben ezt örökítette meg az Árulás című regényében (a Karla-trilógia első részében).
Bizony, egy igazi kém volt, naná, hogy nála jobban senki nem tudja bemutatni a kémek világát.
Az 1950-es és 1960-as években az MI5-nak és MI6-nek dolgozott, ezért a regényeit álnéven kellett írnia. A harmadik könyve, az 1963-as A kém, aki bejött a hidegről, nemzetközi bestseller lett, és mindmáig az egyik legelismertebb regénye, mind a saját életműve, mind a műfaj tekintetében. Ezt követően a hidegháború legelismertebb krónikásává vált a Karla-trilógiának köszönhetően. A kommunizmus bukása után regényei témája megváltozott: történetei helyszínéül többek között szovjet utódállamokat, Közép-Amerikát, illetve az utóbbi időben Afrikát választotta.
Számos regénnyel érdemelte ki, hogy a huszadik századi kémirodalom egyik legnagyobb írójának tekintsék. 2008-ban a Times a huszonkettedik helyre rangsorolta az "50 legnagyobb brit író 1945 óta" című listáján.
Na szóval, eléggé feljazva kezdtem neki a könyvnek: most megtudom, hogy milyen igazi kémvilág, vajon milyen, hűha. Hát, mit mondjak, már az első oldalak után kiderült, hogy James Bond csillogó, felszínes világát el lehet felejteni. Nincsenek szuperkémek, szupernők, szuperautók, az alkoholt sem felrázva és nem keverve isszák. Az első ötven oldal maga a sokk: unalmas bürokraták  ücsörögnek egy még unalmasabb irodaházban és unalmasan fecsegnek. Aztán hirtelen megmozdul az állóvíz: egy kiugrott ügynök miatti műsor után megkérik Smiley-t, a nyugdíjazott kémet, hogy nézzen már körül az ügynökségen, mert tutira tégla van a házban, csak nem tudják, hogy ki az. Smiley minden csak nem James Bond: teljesen átlagosan néz ki, ugyan van egy csodálatosan szép felesége, de az folyamatosan megcsalja mindenkivel, aki él és mozog, maga a megtestesült bürokrata. Viszont nagyon okos. Ez nem derül ki elsőre, ahogy az események haladnak előre, kiderült, hogy az unalmas hivatalnok álcája mögött egy zseniális manipulátor rejtőzik, aki lassan, de biztosan eljut a megoldáshoz. 
A könyv zsenialitása nem igazán a történetben lakozik, hanem a stílusban: egyrészt bemutatja a kémek igazi világát, ahol mindenki mindenkit gyanúsít mindennel, senki sem bízik senkiben, másrészt pedig a jelen és a múlt történéseinek egyidejű bemutatásával fenntartja az intenzitást, folyamatosan izgulhatunk azon, hogy vajon most mi fog történni, és tényleg az utolsó pillanatig nem lehet rájönni, hogy ki az áruló. 
Igazából nincsenek komoly akciók a könyvben, de olyan jól van megírva, hogy egy sima ügyirat ellopása közben annyira izgultam, hogy vajon sikerül-e a manőver, mintha egy akciófilmet néztem volna.
Irodalmi igényű kémregény ez bizony, a legjobb fajtából, mindenkinek csak ajánlani tudom!
Természetesen ma kihoztam a könyvtárból a trilógia másik két kötetét. Természetesen megrendeltem a könyvből készült Suszter, szabó, baka, kém című filmet. Természetesen függő lettem..

2013. január 1., kedd

A nyomorultak


Előzetesen azt kell tudni, hogy színházfüggő vagyok, ezen belül musicalfüggő. A telefonom pinkódja pedig hosszú évek óta 24601. Igen, ez Jean Valjean száma. Egy régi színházi előadásra emlékére, még középiskolás koromban láttam a Rock Színházban Földes Tamás főszereplésével (Szinetár Dóra volt Gavroche), és amit azóta sem tudott felülmúlni  nálam egyetlen musical sem. 
A musical Victor Hugo azonos című regénye alapján született, és hihetetlen lelki mélységekbe kalauzolja nézőit, Miklós Tibor fantasztikus magyar fordítása pedig még mélyebb dimenziókba emeli a művet.
Őszintén mondom, zéró elvárásokkal ültem be a filmre, egyszerűen csak kíváncsi voltam. Mit mondjak, elég szomorúan álltam fel a film végén. Az alapvető probléma a két főszereplővel: Hugh Jackmannal (Jean Valjean) és Russel Crowe-al a következő: Hugh-nak nagyon jó hangja van, de nincs benne drámai erő, és az a nyers őserő sem látszik, ami Jean Valjean alapvonása, Russel drámai erejével nincs gond, viszont hangja sincs. Nem egy nyerő kombináció, ugye? Hát, nem. Sajnos az Oscar - díjas rendező, Tom Hooper (A király beszéde) egyáltalán nem tudott felnőni a feladathoz, kusza jelenettengerben gázolunk, a musical sodró ereje nem jön le a vászonról (kivéve a barrikád jelenetek, a forradalmi hév természetesen mindenkit magával sodor), és a film eszközeivel nem tudta kifejezni a musical sokrétű mondanivalóját.
A mellékszereplők mentik meg a filmet: Anna Hathaway egyszerűen csodálatos, az Oscar-jelölés tuti. Sascha Baron Cohen, mint Thénardier, és Helena Bonham Carter, mint Madame Thénardier lenyűgőzően jók, Samantha Barks, mint Eponine nagyszerű (na ja, az angoloknál a színpadon is ő játsza ezt a szerepet, látszik is). A többiek viszont felejthetőek, Marius alakítója pedig kifejezetten csapnivaló.
Annak, aki még nem látta színpadon a darabot, érdemes megnéznie, a többiek viszont velem együtt inkább vessék rá magukat a youtube-ra, és keressenek rá a színházi előadásokra.