Tudom, szégyen, gyalázat, de nem nagyon szoktam kortárs magyar írókat olvasni. Ideje volt változtatni ezen is. Lackfi János könyvére esett a választásom (miért éppen erre a könyvre? nos, azért, mert az összes általam mérvadónak tekintett könyves blog az egekbe dicsérte, naná, hogy kíváncsi lettem), és nem bántam meg, nagyon jól szórakoztam!
Ismerkedjünk meg először az íróval:
Lackfi János 1971-ben született Budapesten, József Attila-díjas költő, író, műfordító, tanár, Nyugat- kutató, fotós. Eredeti nevén Oláh János. Hogy apjával össze ne tévesszék, publikálása kezdetekor a Lackfi nevet vette fel. Első publikációja 1987-ben, gimnazista korában jelent meg. Az ELTE BTK magyar–francia szakán szerzett diplomát 1996-ban, majd az ELTE-n a Magyar Irodalomtörténet tanszéken doktorált. 1999 óta a Nagyvilág című folyóirat, 2000-től a Dokk.hu internetes folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékének adjunktusa (1996-tól). Több szépirodalmi szövetségben tölt be tisztséget. .
Fényképei több művészeti folyóiratban jelentek meg, Párok címmel önálló kiállítása is volt.Öt gyermek apja.
Kíváncsian vettem a kezembe a vékonyka kötetet. Mindjárt egy honfibúval indítottunk, amin akkorákat nevettem, hogy zengett tőlem a ház. Hihetetlenül jó stílusban figurázza ki a magyar mentalitást, olyan könnyedséggel fűzi egymás után a szavakat, száguld végig téren, időn, hogy képtelenség abbahagyni az olvasást.
Van itt kérem minden: betyárvirtus, nem élhetünk muzsikaszó nélkül, emberközpontú ügyintézés, nyelvtudás különböző fokokon, bicskaságok, találékonyság, magyar konyha, húsvéti locsolkodás, lovas nemzet, stb.
A könyv tanulsága az, hogy nem kell magunkat túl komolyan venni, jókat kell nevetni a mindennapok apróságain, és mindjárt jobban érezzük magunkat.
Szépirodalmi szintű pehelykönnyű szórakoztatás, mindenkinek ajánlom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése