Az előző könyvnek úgy volt vége, hogy a családi dumcsiparti hangyányit elfajult Salanderéknél: Lisbethet a kedves bátyja elevenen elásta, az apukája fejbe lőtte, minek örömére Lisbeth egy baltával átrendezte apuka arcberendezését, a bátyját pedig Blomkvist vonta ki a forgalomból egy időre.
Nos, a kórházban sikerül egymás mellett lévő szobában elhelyezni a nagy nehezen megmentett apát és lányát. Szép kis alapszitu. A nagy családi leszámolás azonban elmarad, ugyanis közbeszól a titkosszolgálat. Apuka ugyanis kém volt, és nagyon kínos lenne, ha ez kiderülne, ezért el kell tüntetni a nyomokat. A szálak nagyon magas kormányzati lépcsőfokokhoz vezetnek, de Blomkvist oknyomozó riporterként már szagot fogott,,
Szóval Lisbeth ahelyett, hogy nyugodtan lábadozhatna, belekerül egy szép kis hatalmi játszma kellős közepébe, a titkosszolgálat, a kormányzat és a média egyaránt rá vadászik. Egyetlen emberben bízhat: Blomkvistban. Egyikük sem egy beijedős fajta, ezért felveszik a kesztyűt, és összedöntik a kártyavárat.
Elvileg ennek a könyvnek kellett volna lennie a legizgalmasabbnak a trilógiában, azonban sajnos azt kell mondanom, hogy ez lett a leggyengébb. Akkora a szintkülönbség az előző könyvhöz képest, hogy biztos vagyok benne, ezt a könyvet már nem Stieg Larsson írta teljes egészében. Nyoma sincs benne a sistergő izgalomnak, a gondosan felépített cselekménynek, a kiszámíthatatlan fordulatoknak, és a nyers erőszak is igencsak matiné szinten jelenik meg benne.
A könyv tizedénél rájöttem, hogy mi lesz a vége, ezután már egyre inkább azt éreztem, hogy csak húzzák feleslegesen a történetet, mint a rétestésztát. A legfeltűnőbb az, hogy nagyon sok mellékszereplő jelenik meg, míg a két főszereplő, Lisbeth és Blomkvist igencsak háttérbe szorulnak, márpedig ugye elvileg róluk szól a könyv. A végén béke, boldogság, örömkönnyek. Dögunalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése