- Léda férje homoszexuális volt, csak látszatházasságban éltek?
- Vay Sándor író valójában nőnek született, mégis megnősült?
- Csáth Géza megölte a feleségét?
- Faludy György legnagyobb szerelme, akivel évtizedeket éltek együtt, egy férfi balett-táncos volt?
- Babits Mihály felesége, Török Sophie soha nem szerette a költőt, valójában Szabó Lőrinc barátnője volt, de a "fiúk" megegyeztek, hogy kié legyen a nő?
És azt tudtátok, hogy a fentiekről lehet ízlésesen, nem bulvárszínvonalon írni? Én már hónapok óta olvasom a Facebookon Nyáry Krisztán szösszeneteit, amelyben az irodalom magánélét vesézi ki. Érdekes olvasni, hogy híres íróink, költőink milyenek voltak a magánéletükben, jó néhány verssor új értelmet nyer az új információk tükrében.
Ami a legnagyobb tanulság nekem a sok történetből, hogy azok a gyönyörű verssorok, vagy prózai művek, amelyeket olyan áhítattal olvasunk, borzalmas pokoljárások következtében születtek meg. Nagyon kevés írónk, költőnk volt igazán boldog magánéletében, az alkotás lángja tűzként égette belsőjüket, felperzselve hozzátartozóik személyiségét. Egyáltalán nem volt csodálatos dolog író/költőfeleségnek lenni, a nagy többségnek csak a pokol mélységes bugyra jutott, hatalmas árat fizettek az irodalmi halhatatlanságért.
A tehetség egyszerre áldás és átok, nem tud középszerűen élni az, akit az istenek arra választottak, hogy lánglelkét papírosra vesse. Nincs középút: vagy fennen szárnyal, vagy aláhullik a mélybe. És aki mellette van, az csak veszíthet..
A facebook oldal hihetetlen olvasottságának köszönhetően jelenhetett meg ez a könyv (nem sok ilyen történet van azért!), ami véleményem szerint nagyon jól sikerült. Sok történetet ismerhetünk meg belőle, sok szép verset, prózai művet olvashatunk. Elborzadunk, meghatódunk, sírunk, nevetünk. Érdemes apránként olvasni a könyvet, lassan, tűnődve, átérezni az irodalom szépségét, a lélek mélységét, az ihlet hevét, a szenvedély pusztító lángját.
Beszéljenek helyettem a verssorok:
"Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kismulva elúszik.
Nézd csak az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron s
villog a fényben, a kis füvek éle öreg remegéssel"
(Radnóti Miklós: Októbervégi hexaméterek)
"Forró és száraz volt az este,
zengő üvegből volt a teste,
s a törleszkedő, illatos fák
lágy lombja csupa villamosság
ideges, szikkadt alkonyatban
állottam ifjan és riadtan."
(Tóth Árpád: Amíg a csókot megtaláltam)
Huh, megszenvedtem ezzel a könyvvel, kb. 2 hónapig tartott, amíg átrágtam magam rajta. Valószínűleg bennem van a hiba, hiszen ez is, mint a lista legtöbb tétele, világhíres mű. Vagy az lehet a gond, hogy ez a 30-as években játszódik, ami azért kemény 80 évvel ezelőtt volt, és ugye akkor más volt a világ (huh, ez mekkora közhely volt már).
Nézzük, miről is szól: adva vagyok a főhős, Clyde, aki egy nagyon elszegényedett családban él - vegetál. A szülők utcai prédikátorok, ebbe belevonják a gyermekeiket is - egyértelmű, ebből lázadás lesz. Hősünk nővére elszökik egy színésszel, terhes lesz, visszaóvakodik a városba, felneveli a gyereket nagy nyomorban. Clyde elvállal minden munkát, leginkább a szállodai mindenes munkája jön be neki: csomagot cipel, beszerez a vendégnek harisnyát stb. Egy csíny miatt (a barátaival együtt "kölcsönvesznek" egy autót, kirándulnak, hazafele sietnek nagyon és elütnek egy kislányt) elmenekül, más városba kerül. Itt ismét hotelben dolgozik, összefut a gazdag nagybátyjával, aki állást ajánl neki a családi gallérgyárban (igen, ilyenek is voltak). Clyde a legalján kezdi, hónapokig gürcöl az alagsorban, mikor a nagybátyja "irodistát" csinál belőle - ő fogja felügyelni a varrónőket. Na, itt kezdődik a probléma: megismerkedik Robertával, aki szintén szegény, és a helyi illem és szokások ellenére (vezető munkással nem randizhat) egymásba szeretnek, randevúznak (csónakáznak, milyen jó lehetett már?), majd ugye megtörténik a szex is. Ez mai szemmel nem nagy szó, de emlékezzünk rá, a 30-as évek Amerikájáról van szó.
Clyde közben araszolgat felfelé a helyi társadalmi ranglétrán, összemelegedik az egyik gazdag család lányával - közben persze tovább "bűnöznek" Robertával. Az új lány miatt a szerelem kezd elhalványulni, és igazából akkor üt be a tragédia, amikor kiderül, hogy a leányzó biza terhes. Az abortusz a mai világban is elég kényes téma, hát még akkor! Ha terhes maradtál és nem voltál férjnél, neked annyi - pária leszel, romlott, bukott nő, akire rá se néznek az utcán. Roberta ez akarja elkerülni, mikor kéri Clyde-ot, hogy vegye el. A férfi persze már mást szeret, aki szebb, gazdagabb, titokzatosabb - "természetesen" hallani sem akar a frigyről. Próbálkoznak az abortusszal, de csak valamiféle gyógyszert tudnak szerezni (másik városban egy patikustól), ami persze nem hat. Telnek-múlnak a hetek, Roberta még mindig terhes, Clyde még mindig nem akarja elvenni, továbbra is a "másik" nővel randevúzgat. Robertának nem marad más esélye, megfenyegeti Clyde-ot, ha nem veszi el, nyilvánosságra hozza a történteket.
Mivel hősünk sajnos gyenge erkölcsű, a "legkönnyebb" megoldást választja: vízbe öli Robertát egy csónakozás alkalmával. Ezután persze megijed, menekül, de esélye sincs - elkapják, emberöléssel vádolják. A gazdag család fogad neki ügyvédeket, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy bűnös - el is ítélik, ki is végzik.
Nekem, a CSI-hoz szokott mai embernek elég nyögvenyelős volt, hogy kb. 500 oldal után jutottunk el oda, hogy megtörtént a bűncselekmény, és még 200 oldal, mire eljutunk a végjátékig.Ami igazán "szép" a könyvben, ha lehet ilyet mondani, a férfi lelki vívódásainak leírása. Hogy mennyire befolyásolható egy gyenge ember, mennyire veszélyes, ha engedsz a pillanatnyi érzésednek. Ha már megtettél valamit, vállald is a következményeit. Szeresd és tiszteld a szüleidet, mert ők hoztak erre a világra.
Szerény véleményem szerint a mai szemnek túl hosszú a felvezetés, de megéri átrágni magunkat rajta, mert olyan lelki mélységeket, sötét és néha vidám helyeket mutat meg, amit magamtól biztos nem találnék meg. Fájdalmas, de szép könyv. Méltán tragédia a címe.
Mindig azt hallottam, hogy ez a könyv "a" szenvedélyes szerelem könyve, a csúcsok csúcsa. Hát, nem tudom, lehet, hogy velem van a baj, vagy nem jókor találkoztam a történettel, de ez nekem nagyon nem jött be.
Az angol irodalomban a Bronté lányok külön fejezetet jelentenek. Ez a könyv pedig pláne. A pusztító, őrületbe kergető szerelem jelképe. Rengeteg filmfeldolgozás született belőle, én is láttam egyet-kettőt, pontosabban elkezdtem nézni, de soha nem jutottam a végére, mert vagy a színészek voltak csapnivalóan rosszak (sajnálom, erre nagyon kényes vagyok, ha nem tetszik a színészi játék, gondolkodás nélkül kikapcsolom a tévét/filmlejátszót, drága életem drága perceit nem vagyok hajlandó közepes vagy annál gyengébb színészek szenvedésére fecsérelni), vagy a forgatókönyv volt bűn rossz, vagy a rendezés nem jött össze. Ha valaki tud ajánlani nekem egy tényleg jó feldolgozást, szóljon, szívesen megnézem, mert tényleg szeretném megérteni, miért vannak oda ezért a történetért.
A történet dióhéjban: adva vagyon egy kis faluban Catherine Earnshaw, egy szeszélyes, idegbeteg (észre vettétek már, hogy az angol regényekben szinte mindenkinek vannak mentális problémái?), ámde alapvetően jószívű, elkényeztetett lány, akinek az apja befogad a családba egy vad, szenvedélyes fiút, Heathcliffet, és a két fiatal egymásba szeret. Nem éppen a romantika a jellemző a kapcsolatukra, inkább a héja nász az avaron (az ő esetükben inkább a lápon). Végül felnőnek, a lány hozzámegy a szomszéd földbirtokos nagyon rendes, halvérű fiához, Heathcliff dühöngve elmegy, majd néhány év múlva visszatér, hogy bosszút álljon. Catherine meghal, amikor megszületik a lánya, Heathlciffet ezek után már tényleg csak a bosszúvágy tartja életben, örökre eltűnik a lelkéből a szeretet. Aztán sok ármány után győz a szerelem: Catherine lánya és Heatchliff nevelt fia egymásba szeretnek, Heatchliff boldogtalan lelke pedig a halálban egyesül a szeretett Catherine-el. Rémesen nyomasztó történet, teljesen depressziós lesz tőle az ember.
Mégis azt kell mondjam, hogy meglepően modern regényről van szó: kívülállók mondják el a történetet, több idősíkon játszódik, a férfi és női játszmák, a szerelem fényének és az árnyékának megdöbbentően hiteles bemutatása egy olyan korban, ahol kizárólag az ideális szerelemről eshetett szó, hihetetlen érzelmi viharokat kavart.
Mai korunkban már nincsenek tabuk, mindent le lehet írni, meg lehet mutatni (és ezzel sajnálatosan megfosztjuk magunkat a titkok, sejtetések misztériumától, ami csakis kiégéshez vezethet hosszú távon) már nem üt akkorát a könyv, mint saját korában, de azért a lényeg megmaradt: a nagy szerelem örvény, pusztító örvény. Remélem, egyszer nekem is lesz szerencsém átélni, és megértem, hogy miről szól a könyv..
Bizony, bizony, kedvenc szuperkémünk idén már 50 éves. Ahhoz képest jól tartja magát.
Ian Fleming író alkotta meg James Bond karakterét. Mielőtt író lett, a tengerészet kémelhárításánál dolgozott (na nem 007-es, sima aktakukac volt, de ez ahhoz elég volt, hogy hitelesnek tűnően mutassa be a kémek világát). Felettese, Goldfrey admirális ihlette M figuráját, és ő itta a vodka martinit nem rázva, ha nem keverve. James Bond egy könyvcímlapon szereplő ornitológus neve volt, akivel később személyesen is találkozott. Az első James Bond könyv a Casino Royale volt, amelyet jamaicai birtokán - melynek neve Goldeneye - írt. 14 könyvet írt James Bond kalandjairól, akkora sikerrel, hogy természetesen Hollywood is lecsapott a sztorira.
Több mint 20 film készült (természetesen a teljes sorozat megvan itthon), az első - és szerintem a legjobb - James Bond Sean Connery volt, majd Roger Moore, aztán Pierce Brosnan vette át a stafétát, jelenleg Daniel Craig személyesíti meg a szuperkémet. Minden színész a saját karakterére alakította a szerepet, a fő vonások azonban maradtak: szupermacsó stílus, király kütyük, luxusautók, szép nők - akik valahogy mindig Bond ágyában kötnek ki - , karizmatikus főgonosz, akció a köbön, és persze a kulcsmondat, ami egyetlen filmből sem maradhat ki: a nevem Bond, James Bond. És persze a vodka martini, nem rázva, keverve.
Amíg dúlt a hidegháború, addig természetesen az oroszok voltak az ellenségek, majd őfelsége titkos ügynöke egyre inkább az adott kor kihívásaival nézett szembe, és természetesen mindig megmentette a világot a pusztulástól.
Koromnál fogva nekem a Pierce Brosnan éra jutott, szerintem nagyon jól játszotta a szerepet, igazi angol eleganciával. A 2000-es évek elején a Bond-franchise többszörösen is válságba jutott: Brosnan kezdett kiöregedni a szerepből (hát igen, ez a filmsztárok sorsa, csak addig lehet valaki akciósztár, amíg hozni tudja az illúziót, ez pedig egy bizonyos kor után sajnos nem megy, saját karikatúrájává válik, az pedig tuti bukás), és már nem a Bond filmeket tekintették "az" akciófilmnek, kezdett megkopni a nimbusz.
Brosnan utódja Daniel Craig lett, de valahogy nem igazán sikerült jól a váltás. Az előző két film nem volt igazán nagy siker, főleg a legutóbbi film osztotta meg a közönséget. Én például akkor mondtam, hogy soha többet nem nézek Bond filmet, mert nem videoklippet akarok nézni, hanem filmet. És nem ostoba párbeszédeket, és közepes akciókat akarok nézni, hanem kérem vissza a szuperügynököt, aki elhiteti velem, hogy igenis meg tudja menteni a világot!
Szóval nem bírtam a Danny fiút, nem is akartam megnézni a Skyfallt, de az internetet elözönlötték az áradozó kritikák, ezért kíváncsi lettem és eleget téve gyermeki kötelességemnek (jó kifogás sose rossz!) elkísértem atyámat tegnap a moziba.
És csak azt tudom mondani: igazat szóltak a kritikák: ez tényleg egy jó film! James Bond megváltozott, de jó irányban: most is megmenti a világot, mint mindig, de most nincsenek akcióorgiák, viszont vannak jó párbeszédek (mániám az, hogy a jó forgatókönyv a jó film lelke!), jó rendezés, jó színészvezetés, és egy jó nagy meglepetés: Bond most nincs túl jó formában, konkrétan borzalmasan néz ki deresedő borostával, de nem kell aggódni, természetesen összekapja magát, és újra sármos önmaga lesz.
A történet szerint Bond egy akció közben M. döntése miatt már a film elején meghal (nem kell izgulni, hamar feltámad), majd M.-et (Judi Dench, fantasztikus mint mindig) elkezdi kísérteni a múlt: egy korábbi ügynök meg akarja ölni azért, mert egykor sorsára hagyta. Kedvenc Bondunk természetesen főnöke segítségére siet, megvívják harcukat egymással és saját magukkal, majd M. egy nagyon szép jelenetben meghal. De mivel M. örök, ezért a film végén örülhetünk annak, hogy Ralph Fiennes veszi át a stafétát Judi Denchtől.
A film fő erőssége a rendezés, Sam Mendes (A kárhozat útja, Amerikai szépség, Bőrnyakúak) tényleg új alapokra helyezte a Bond - univerzumot: hanyagolta a luxus helyszíneket, a végső leszámolás Bond skóciai birtokán zajlik, nincs hadsereg, nem a látványon, inkább a hangulaton van a hangsúly. A szuperhős helyett egy embert látunk, akinek komoly problémái akadtak (kábé ötpercenként szól be neki valaki, hogy mennyire elszállt felette az idő), de szembenéz velük, felülemelkedik rajtuk, és ahogy kell, legyőzi az ellent.
A fő gyengesége pedig az, hogy a női szerepek (természetesen M. kivételével) halványak, felejthetőek (amúgy Naomi Harris nem rossz színésznő, láttam a Frankensteinben - egyébként úgy választották ki a szerepre, hogy megnézték a színházi előadást, ahol Frankenstein doktor feleségét alakította-, de valahogy nem működött a filmvásznon). Na igen, komoly színésznő nem szívesen játszik Bond cicát..
Daniel Craig meggyőzött arról, hogy jó választás volt Bond szerepére, bár továbbra is azt mondom, hogy színészként erősen közepes, de hát Bond nem Shakespeare - szerep, ami ide kell, az nagyon megy neki. Oké, Danny jöhet a következő film, megnézem!
De mégsem Daniel Craig a legjobb a filmben, hanem a főgonosz: Javier Bardem. Neki Oscar-díjasként sem derogált egy akciófilmben játszani, és bebizonyította, hogy egy főgonosszal is lehet szimpatizálni, csak jól kell eljátszani. Tényleg hihetetlenül jó volt, öröm volt nézni, ahogy lubickolt a szerepében.
Összegezve: boldog szülinapot Bond, legközelebb is újra veled, ugyanitt!
Búcsúzóul egy kis ízelítő a filmből, sipirc a moziba megnézni, érdemes!
Born to be wild! A szelíd motoros a képen egy kedves kollégám, aki nem tudott és nem is akart ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbálja, milyen zöld háttér előtt forgatni.
Hát igen, a film egy csoda, de valójában illúzió. De gyönyörű illúzió, ezért naná, hogy kíváncsiak voltunk, hogyan születik a varázslat a filmvásznon. Az éves munkahelyi kirándulást ezért az etyeki Korda Filmstúdióba (hétköznapi nevén Etyekwoodba) szerveztük.
And action!
Még életemben nem jártam Etyeken (mert olyan messze van..), ezért meglepetten fedeztem fel, hogy milyen kedves kis falucska. A falu végén azonban nem a kurta kocsma, hanem a következő kép fogadott:
Nem jöttem rá, hogy mire akar utalni a bejárat, de annyira nem is érdekelt, hiszen lenyűgöző látványt nyújtott. Az már nem tetszett annyira, hogy mezei látogatóként nem tehettük be a kocsink orrát a szentély kapuján, hanem a kinti parkolóban kellett várnunk, de hát lássuk be, nem vagyunk filmsztárok (még!), ezért a vörös szőnyeg helyett ezúttal be kellett érnünk a murvával (nem baj, lesz ez még így se!).
A jegyeket ebben a nem túl előkelő külsejű bodegában vehettük át (remélem, azért idővel építenek a helyére egy szép épületet, mert a látogató itt szerzi az első benyomást a filmparkról, jobban kellene figyelni rá, de hát még gyerekcipőben jár a túraszervezés):
A látogatóközpont viszont egész jól néz ki, a felirat pedig nagyon találó:
A felirat története: Hollywoodot egy időben elárasztották a politikai okokból Amerikába menekült magyar művészek és művészlelkek, ezért a magyar származású George Cukor (az Elfújta a szél, a My Fair Lady legendás rendezője) ezt a feliratot tette ki az ajtajára, hogy ne zaklassák feleslegesen.
Nem sokat kellett várnunk, megérkezett kedves vezetőnk, és kezdetét vette a túra:
Az első utunk New Yorkba vezetett:
Vendéglátónk büszkén mesélte, hogy a világ második legnagyobb New York díszletében sétálgatunk (azért ez nem semmi, nem igaz?), és hogy ez még csak a kezdet, további fejlesztéseket terveznek, valamint azt is megtudtuk, hogy dübörög a filmpark: folyamatosak a forgatások, szinte teljes kapacitáson működnek.
Ebben a díszletben forgatták a Hellboy 2-t (szürreális képregényfilm, nekem nagyon tetszett!), és még azt a falra kent zöld izét is láthattuk, ami szerepel a filmben (aki nem látta a filmet: egy nagy zöld izé átrendezi New York képét, de persze jön kedvenc Hellboyunk és szó szerint felkeni a falra):
Most a Borgiák c. sorozat van műsoron a filmparkban, már a harmadik szériát forgatják. Muszáj elmondanom, hogy a második szériában több jelenetet forgattak a tatai Angolparkban, nagy öröm volt viszontlátni a filmben azokat a helyeket, ahol sétálni szoktunk. A katedrális c. sorozat is itt forog, a díszletek itt sem megvetendőek:
A New yorki díszlet után sajnos el kellett rakni a fényképezőgépeket, ezért csak elmondani tudom, hogy milyen hatalmas és lenyűgöző Európa legnagyobb filmstúdiója, és hogy mekkora élmény a Borgiák c. sorozat díszletében sétálni.
A külső helyszínek után a látogató központban egy interaktív kiállítást tekinthettünk meg.
A bejáratnál mindjárt Chaplinbe és Churchillbe botlottunk:
A kiállítás kezdetén Korda Sándor kalandos életével ismerkedhettünk meg. Az én kedvencem egy jelenet volt leghíresebb filmjéből, a VIII. Henrik magánéletéből:
-
Egy érdekesség: még Magyarországon Korda Sándor rendezte a Nagymama c. filmet Blaha Lujzával:
Korda Sándor életének megismerése után a film technikai csodáinak felfedezésére indultunk. A mozi életének hajnalától láthattuk a fejlődés lépcsőfokait:
Majd a jelmezek kerültek sorra. Az én kedvencem A magyar vándor c. filmből az a ruha volt, amit Soma Mamagésa viselt a filmben:
Majd néhány filmes trükköt ismerhettünk meg:
Vitathatatlanul a green screen volt a csúcs:
Megismerhettük még az animáció, a rajzfilmkészítés, a szinkronizálás, és az utómunkálatok apró kis titkait.
Gyorsan elszállt a két óra, véget ért a túra, búcsút vettünk a film hazai szentélyétől.
Ha már Etyeken voltunk, megtekintettük a falu tájházát is:
Majd elfogyasztottuk késői ebédünket a helyi borházban:
A nap zárásaként megnéztük azt a területet, ahol a Tenkes kapitányának egy részét forgatták:
Ha meghalljuk a szót, Frankenstein, mindenkinek Boris Karloff ugrik be:
Ez a baj a legendákkal: rögzül egy kép, az lesz az etalon, és nem gondolunk arra, hogy ez csak egy interpretáció, a film rendezőjének víziója egy könyvről. Tudjuk, hogy miről szól a könyv, mi volt az írójának a célja vele, és főleg, azt, hogy mi hogyan értelmezzük a leírtakat, vagy csak egy jó horrorfilmet akarunk nézni és borzongani? Elég bátrak vagyunk a mélybe nézni, vagy megmaradunk a felszínen?
A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz Mary Shelley regénye (magyarra Göncz Árpád fordította). Mary Wollstonecraft Godwin, és Percy Bysshe Shelley a Genfi-tó környékére látogatott Lord Byronhoz Svájcba.
Az időjárás azon a nyáron túl hideg volt, hogy a külső
szabadidő-tevékenységeket élvezhessék, ezért Byron kihívta Shelleyéket
és magánorvosát, John William Polidorit, egy „költői versenyre”: az
nyer, aki a legijesztőbb történetet alkotja meg. Mary ötlete egy rémálom, vagy lidércnyomás hatására fogant, amelyben egy
„istentelen” tudományt tanulmányozó sápadt diákot látott térdelni a
dolog mellett, amit összeállított. (csak halkan mondom, hogy egyre több irodalomtörténész kérdőjelezi meg, hogy tényleg Mary írta-e a történtet, hiszen 19 éves lányok irodalmi előzmények nélkül nem tudnak ilyen mély mondanivalójú filozófiai művet megírni, valószínűleg Shelley írta a könyvet a felesége elbeszélése alapján, csak valamiért nem akarta, hogy az ő nevével jelenjen meg a könyv)
Először is tisztázzunk egy félreértést: Frankenstein nem a szörny neve
(őt egyszerűen teremtménynek vagy lénynek hívják, nincs neve), hanem a
tudóst, aki életre hívja a lényt, hívják Victor Frankensteinnek.
Én magam nem olvastam a könyvet, a Boris Karloffos filmet nem néztem végig, viszont láttam a Robert de Niro és Kenneth Branagh főszereplésével készült Frankenstein című filmet, amit sajnos félrerendeztek, de az kiderült belőle, hogy sokkal több van a történetben, értő kezekben katarktikus élmény tud nyújtani befogadójának.
Most hétfőn, Pesten, az Uránia moziban volt szerencsém az értő rendezéshez, és a katarzishoz is. Mondhatnám, hogy a Frankenstein történet miatt mentem el az előadásra, mondhatnám azt is, hogy a világhírű Angol Nemzeti Színház világhírű előadására voltam kíváncsi. De ez nem lenne teljesen lenne igaz, valójában egyetlen ok miatt vettem meg a jegyet: Benedict Cumberbatch miatt. Hogy ki ő? A Sherlock című tévésorozatban ő játsza Sherlock Holmes-t brilliánsan. Nem, nem szoktam pofára esni holmi sorozatsztároktól (már csak azért sem, mert a Trónok harcán és Sherlockon kívül nem nézek tévésorozatokat), de nem túl gyakran fordul elő velem, hogy egy tévéfilm végén néhány másodpercig csak nézek ki a fejemből, aztán rávetem magam az imdb-re azzal, a felkiáltással, hogy ki ez a fiú? Ahogy már többször kifejtettem, a sztárok nem érdekelnek, de a jó színészeket nagyon szeretem, és ő egy nagyon jó színész. És mivel nekem az a meggyőződésem, hogy a színpadi színész művészileg sokkal többet ér, mint egy filmszínész, ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy színpadon is tudja-e hozni a szintet.
Az előadásról azt kell tudni, hogy Danny Boyle rendező (Trainspotting, Gettómilliomos) állította színpadra Mary Shelley Frankenstein c. könyvét (természetesen modernizálva, de alapvetően hű maradt a műhöz) Londonban, az angol Nemzeti Színházban. Csak a bulvár kedvéért: két Sherlock Holmes volt a főszereplő (Johnny Lee Miller az amerikai Elementary c. sorozatban játsza a szuperdetektívet), akik minden este váltották egymást a szerepekben: az egyik este C. volt Frankenstein, és M. volt a lény, a másik este pedig fordítva. Izgalmas, nem? A sorozatsztárokra bejön a közönség, aztán mennyire meg fog lepődni...
Az előadás óriási siker volt, annyira, hogy felvették több kamerával (gyakorlatilag filmet készítettek róla), és az így felvett előadást mutatják be európai nagyvárosokban. Hozzánk is eljutott végre, és annyira zabálta a nép, hogy oltári szerencsémre még egyszer (pontosabban kétszer, mindkét szereposztást) leadták az Urániában.
Azon az előadáson, amit én láttam, Cumberbatch volt Frankenstein, és Miller a lény (őszintén szólva fordítva jobban örültem volna, de ne legyek telhetetlen, ugye?). Az előadás fantasztikus élmény volt: az igazi brit dikciót (színházi beszédet) hallgatni is öröm, jó színészeket jól megírt, jól rendezett darabban pedig pláne. A darab mondanivalójáról esszét tudnék írni, ezt most kihagyom, inkább azt emelném ki, hogy az előadás legnagyobb erénye az, hogy közérthető módon, hatásos, de nem hatásvadász eszközökkel (fény, zene, díszlet) megsegítve teszi befogadhatóvá a súlyos mondanivalójú darabot. Ugyanis nagyon komoly dolgokról beszél: élet, halál, felelősség, zsenialitás, érzelmi sivárság, öntudatra ébredés, csalódás, bosszú, kitaszítottság, magány, bűn, erény, játszhat-e az ember Istent. Hogy mennyire volt hatásos az előadás: tele volt egyetemistákkal a mozi, egyetlen pisszenés sem hallatszott az előadás alatt, a végén pedig halálos csönd percekig, és csak lassan, csendben kezdett el mindenki (én is!) kimenni a teremből. Nem tértem magamhoz percekig, komolyan. Ennyire még nem mosott át lelkileg darab, pedig nem most kezdtem színházba járni.
Mikor érem meg, hogy Budapesten is lesz olyan színházi előadás, ami után ilyen kómás állapotba kerülök? (költői kérdés volt, valószínűleg még jó ideig nem..)
Aki teheti nézze meg ezt az előadást, érdemes!
"Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.”
Aki hozzám hasonlóan a 80-as években volt gyerek, annak a következő filmek etalonok voltak: Rocky, Rambo, Cobra, Conan, Terminátor. A főszereplők: Sly Stallone és Arnold Schwarzenegger pedig félistenek.
De múlnak a gyermekévek, és ma már döbbenten nézem, hogy atyaég, ezért filmért őrültem meg annak idején (ez alól kivétel a T2, az a film mindmáig a kedvencem maradt)? Jöttek az újabb akciósztárok (nem írnék színészt, hiszen itt a színészi játéknak nagyon nincs tere, "csak" jó izmosnak kell lenni, jól kell tudni lőni és harcművészkedni. Azért szerencsére jó színészek is kipróbálják magukat akciófilmekben - aztán van, hogy úgy maradnak, lásd a jobbra érdemes Nicholas Cage - , pl. John Malkovich: Con Air (csúcs volt az film a maga idejében!), illetve Red.), a félistenek fénye lassan halványodni kezdett.
Szóval Sly és Schwarzi körül az utóbbi időben filmszínészi minőségükben jó nagy csend volt Amíg az osztrák tölgy kormányzóskodott, Sly az utóbbi években okosan meglovagolta a retro hullámot: elkészült a Rocky és a Rambo folytatása (egyiket sem láttam, de a kritikák szerint egész jók voltak), majd jött a nagy ötlet néhány éve: rakják össze egy filmben a jelen és a múlt nagy akciósztárjait, és nézzük, mire mennek együtt. Ez volt A feláldozhatók című film, ami nekem nagyon tetszett, jó volt a forgatókönyv, ültek a poénok, az akciójelenetek sem voltak porosak. Kíváncsian vártam a folytatást.
Nos, a filmmel kapcsolatosan felemásak az érzéseim: egyrészt jól szórakoztam, másrészt pedig irtó dühös voltam azért, mert hagyták, hogy Sly írja a forgatókönyvet (oké, hogy Oscart kapott a Rocky forgatókönyvéért, de könyörgöm, az már harminc éve volt, és csak visszafelé fejlődött!).
Ha nekem valaki 20 évvel ezelőtt azt mondja, hogy Sly és Arnie ugyanabban a filmben fogja aprítani a rossz fiúkat, nem hiszem el! És most tényleg megcsinálták! A film csúcsjelenetében Sly, Schwarzie, Bruce Willis és Chuck Norris együtt veszik fel a harcot a Jean Claude van Damme vezette ellennel. És közben halálra zrikálják egymást a különböző filmekre utaló poénokkal (a kedvencem: Arnie döbbenten nézi, hogy Chuck Norris is beszáll bulizni, és megszólal: ki jön még, Rambo? Na és persze amikor Willis leüvölti Schwarzi fejét, hogy már eleget tért vissza, most ő akar visszatérni). Nos, ezekért a percekét tényleg érdemes volt megnézni a filmet, de egyébként...
A film nagy erénye, hogy a nagy öregek nem veszik magukat túl komolyan, jókat poénkodnak azon, hogy mennyire kiöregedtek az akciófilmekből ("múzeumba valók vagyunk"), aztán persze amikor kell, összekapják magukat, és lenyomnak mindenkit.
A film nagy hátránya, hogy olyan, mintha időutaznánk: a 80-as évek akciókliséit látjuk, a 80-as évek szövegkliséivel. A történet felejthető (meg amúgy is kit érdekel..), Sly szétbotoxolt arca nagyon illúzióromboló (és igen, Arnie is megöregedett rendesen, Bruce Willis viszont egész jól tartja magát), Jason Statham jól nyomja az akciót, a kis Hemsworth fiú dögösen néz ki (azért a bátyjával ellentétben nála felfedeztem némi színészi képességet, na majd, meglátjuk..), ja, és van egy lány is, akit természetesen meg kell védeni, és aki természetesen belezúg Slyba (miért pont őbelé? ez gerantofília!), szerencsére a "szerelmi szál" csak érintőleges, nem lesz belőle semmi komoly (na, az hiányzott volna még..) A pozitív meglepetés: Jean Claude van Damme: egyrészt még jól tartja magát, másrészt pedig ő van ott a legjobban a filmvásznon.
Szóval a film sajnos nem éri az első rész színvonalát, de az időnként előforduló jó poénokért és a nosztalgia kedvéért érdemes egyszer megnézni. Valószínűleg meg fogom nézni a már készülő harmadik részt is (bár már tényleg nem tudom, ki jöhet még..)
Azért nem lennék Sly és Arnie lányai udvarlóinak a helyében, látva, hogy mire képes még ma is a kedves papa, ha felidegesítik..
