Ha meghalljuk a szót, Frankenstein, mindenkinek Boris Karloff ugrik be:
Ez a baj a legendákkal: rögzül egy kép, az lesz az etalon, és nem gondolunk arra, hogy ez csak egy interpretáció, a film rendezőjének víziója egy könyvről. Tudjuk, hogy miről szól a könyv, mi volt az írójának a célja vele, és főleg, azt, hogy mi hogyan értelmezzük a leírtakat, vagy csak egy jó horrorfilmet akarunk nézni és borzongani? Elég bátrak vagyunk a mélybe nézni, vagy megmaradunk a felszínen?
A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz Mary Shelley regénye (magyarra Göncz Árpád fordította). Mary Wollstonecraft Godwin, és Percy Bysshe Shelley a Genfi-tó környékére látogatott Lord Byronhoz Svájcba.
Az időjárás azon a nyáron túl hideg volt, hogy a külső
szabadidő-tevékenységeket élvezhessék, ezért Byron kihívta Shelleyéket
és magánorvosát, John William Polidorit, egy „költői versenyre”: az
nyer, aki a legijesztőbb történetet alkotja meg. Mary ötlete egy rémálom, vagy lidércnyomás hatására fogant, amelyben egy
„istentelen” tudományt tanulmányozó sápadt diákot látott térdelni a
dolog mellett, amit összeállított. (csak halkan mondom, hogy egyre több irodalomtörténész kérdőjelezi meg, hogy tényleg Mary írta-e a történtet, hiszen 19 éves lányok irodalmi előzmények nélkül nem tudnak ilyen mély mondanivalójú filozófiai művet megírni, valószínűleg Shelley írta a könyvet a felesége elbeszélése alapján, csak valamiért nem akarta, hogy az ő nevével jelenjen meg a könyv)
Először is tisztázzunk egy félreértést: Frankenstein nem a szörny neve
(őt egyszerűen teremtménynek vagy lénynek hívják, nincs neve), hanem a
tudóst, aki életre hívja a lényt, hívják Victor Frankensteinnek.
Én magam nem olvastam a könyvet, a Boris Karloffos filmet nem néztem végig, viszont láttam a Robert de Niro és Kenneth Branagh főszereplésével készült Frankenstein című filmet, amit sajnos félrerendeztek, de az kiderült belőle, hogy sokkal több van a történetben, értő kezekben katarktikus élmény tud nyújtani befogadójának.
Most hétfőn, Pesten, az Uránia moziban volt szerencsém az értő rendezéshez, és a katarzishoz is. Mondhatnám, hogy a Frankenstein történet miatt mentem el az előadásra, mondhatnám azt is, hogy a világhírű Angol Nemzeti Színház világhírű előadására voltam kíváncsi. De ez nem lenne teljesen lenne igaz, valójában egyetlen ok miatt vettem meg a jegyet: Benedict Cumberbatch miatt. Hogy ki ő? A Sherlock című tévésorozatban ő játsza Sherlock Holmes-t brilliánsan. Nem, nem szoktam pofára esni holmi sorozatsztároktól (már csak azért sem, mert a Trónok harcán és Sherlockon kívül nem nézek tévésorozatokat), de nem túl gyakran fordul elő velem, hogy egy tévéfilm végén néhány másodpercig csak nézek ki a fejemből, aztán rávetem magam az imdb-re azzal, a felkiáltással, hogy ki ez a fiú? Ahogy már többször kifejtettem, a sztárok nem érdekelnek, de a jó színészeket nagyon szeretem, és ő egy nagyon jó színész. És mivel nekem az a meggyőződésem, hogy a színpadi színész művészileg sokkal többet ér, mint egy filmszínész, ezért nagyon kíváncsi voltam arra, hogy színpadon is tudja-e hozni a szintet.
Az előadásról azt kell tudni, hogy Danny Boyle rendező (Trainspotting, Gettómilliomos) állította színpadra Mary Shelley Frankenstein c. könyvét (természetesen modernizálva, de alapvetően hű maradt a műhöz) Londonban, az angol Nemzeti Színházban. Csak a bulvár kedvéért: két Sherlock Holmes volt a főszereplő (Johnny Lee Miller az amerikai Elementary c. sorozatban játsza a szuperdetektívet), akik minden este váltották egymást a szerepekben: az egyik este C. volt Frankenstein, és M. volt a lény, a másik este pedig fordítva. Izgalmas, nem? A sorozatsztárokra bejön a közönség, aztán mennyire meg fog lepődni...
Az előadás óriási siker volt, annyira, hogy felvették több kamerával (gyakorlatilag filmet készítettek róla), és az így felvett előadást mutatják be európai nagyvárosokban. Hozzánk is eljutott végre, és annyira zabálta a nép, hogy oltári szerencsémre még egyszer (pontosabban kétszer, mindkét szereposztást) leadták az Urániában.
Azon az előadáson, amit én láttam, Cumberbatch volt Frankenstein, és Miller a lény (őszintén szólva fordítva jobban örültem volna, de ne legyek telhetetlen, ugye?). Az előadás fantasztikus élmény volt: az igazi brit dikciót (színházi beszédet) hallgatni is öröm, jó színészeket jól megírt, jól rendezett darabban pedig pláne. A darab mondanivalójáról esszét tudnék írni, ezt most kihagyom, inkább azt emelném ki, hogy az előadás legnagyobb erénye az, hogy közérthető módon, hatásos, de nem hatásvadász eszközökkel (fény, zene, díszlet) megsegítve teszi befogadhatóvá a súlyos mondanivalójú darabot. Ugyanis nagyon komoly dolgokról beszél: élet, halál, felelősség, zsenialitás, érzelmi sivárság, öntudatra ébredés, csalódás, bosszú, kitaszítottság, magány, bűn, erény, játszhat-e az ember Istent. Hogy mennyire volt hatásos az előadás: tele volt egyetemistákkal a mozi, egyetlen pisszenés sem hallatszott az előadás alatt, a végén pedig halálos csönd percekig, és csak lassan, csendben kezdett el mindenki (én is!) kimenni a teremből. Nem tértem magamhoz percekig, komolyan. Ennyire még nem mosott át lelkileg darab, pedig nem most kezdtem színházba járni.
Mikor érem meg, hogy Budapesten is lesz olyan színházi előadás, ami után ilyen kómás állapotba kerülök? (költői kérdés volt, valószínűleg még jó ideig nem..)
Aki teheti nézze meg ezt az előadást, érdemes!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése