2013. január 27., vasárnap

Django elszabadul

Tarantino öregszik. Nemcsak külsőleg (szokása szerint feltűnt egy cameo erejéig a filmben, és bizony el van hízva és finoman szólva is látszik rajta a kora), hanem szakmailag is.
Taratino egyként huszadrangú rendező, az ő zsenialitása mindig is a forgatókönyvben rejlett. Ő írta a Tiszta románc forgatókönyvét (imádtam a film minden egyes pillanatát, teljesen új látásmódot hozott a poros hollywoodi klisék világába!), az azért kapott pénzből finanszírozta első filmjét, a Kutyaszorítóbant, ami meghozta a számára a világsikert. Igazából nem rendezett sok filmet, de szinte mindegyikből kultfilm lett: Ponyvaregény, Kill Bill, Becstelen brigantyk.  A Tarantino stílus összetéveszthetetlen: zseniális párbeszédek, káromkodás hegyek, fröcskölő vér, erőszak a köbön, és persze minden filmben van egy operaszerűen megkomponált óriási véres leszámolás. A B-filmek istenítése A szinten. És persze minden filmben Taratino egykori bálványai is újra esélyt kapnak Hollywoodban: John Travolta (Ponyvaregény), Pam Grier (Jackie Brown), David Carradine (Kill Bill). 
A Becstelen brigantyk egy bitang jó film volt, mindenki mással együtt én is kíváncsian vártam az új Tarantino filmet. Az érzéseim felemásak. Egyrészt halálra nevettem magam a film egyes jelenetein, ájuldoztam időnként a cool dumától, de nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy ezt már láttam/hallottam más kontextusban egy másik Tarantino filmben. 
Jamie Fox fantasztikusan jó, übercool szerkóban nyomja az überjó szöveget, megköszönheti Tarantinónak, hogy újra pályára állította látványosan döglődő karrierjét. Christoph Walz maga a tökély, ismét Oscar-díjas formában van, Samuel L. Jackson eszméletlen, ahogy idős néger házvezetőként folyamatosan niggerez, Leonardo DiCaprio lubickol a tipikus déli birtokos szerepében. Na és persze Franco Nero cameoja sem mindennapi (az eredeti filmben ugye ő alakította Djangot). Don Johnson sem lett fiatalabb, de nem veszi magát túl komolyan, és ez nagyon jól áll neki. 
A történetnek nem sok értelme van, meg annyira nem is lényeges, Tarantinónál nem érdemes logikát keresni, egyszerűen csak el kell merülni a filmben, hagyni kell, hogy sodorjanak a történések. Na most, nekem ezzel voltak komoly gondjaim: a Becstelen Brigantykat annak idején nagyon izgalmasnak találtam, most azonban valahogy nem éreztem ezt: na persze sokszor maradt tátva  a szám a szövegtől, de nem volt konstans beájulás. Tarantino elkezdte ismételni saját magát, kezd kopni a varázs. 
Szóval Quentin, keríts magadnak egy csinos kis színésznőt, húzz el egy szigetre, és kapd össze magad, mert legközelebb ez már kevés lesz!

2013. január 26., szombat

John le Carré: Csapda

És igen, Smiley  végre elkapta Karlát!
Le Carré újra megtalálta a stílust, briliánsan mutatja be, hogyan sző végzetes hálót Karla köré kedvenc antiszuper kémünk. 
Smiley már békésen éli a nyugdíjas éveit (most éppen Ann nélkül, de náluk ez a helyzet folyamatosan változik, ugye), amikor váratlanul visszahívják a Köröndre. Természetesen ismét fennforgás van, amit természetesen Smileynak kell megoldania.
Egy Párizsban élő orosz emigránst, Madame Osztrakovát felkeresik az oroszok, és felajánlják neki, hogy kihozzák Oroszhonból a lányát. Néhány nappal később egy londoni parkban egy idős férfit megölnek, aki teljesen véletlenül egykor a szovjetellenes disszidensek vezetője volt. Mi köze a két dolognak egymáshoz? Smiley dolga ennek a kiderítése, és a szálak Karlához vezetnek.
Smiley ezúttal elsősorban saját maga dolgozik, csak a történések vége felé kapcsolódnak be a barátok, egykori kollégák a nyomozásba, lassan, de biztosan haladunk a végkifejlet felé. Mikroszkopikus nyomokból indulva jutunk el Karla egyetlen sebezhető pontjához: a lányához. Mert még egy vérszomjas bűnözőnek is van szíve...
Zseniális a stílus, teljesen leköti az embert a nyomozás, halálra izgultam magam, pedig ismét elmaradtak a James Bond-féle akciók, inkább egy bürokrata Sherlock elmekalandjait kísérhettük figyelemmel. Csak hangyányival marad el az első könyv színvonalától (na igen, mindig az első a legjobb!), az utolsó fejezet pedig  - amikor Karla megtörten megérkezik a britekhez-, az az írói lelemény csúcsa! (ezt a részt biztosan nem kell újraírnia a leendő film forgatókönyvírójának, annyira moziszerű -  a Casablanca óta nem volt ilyen zárójelenet, az tuti!)
Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, John le Carré tényleg szépirodalmi magasságokba emelte a kémtörténetet, miközben hibátlanul szórakoztatja az olvasót.


2013. január 23., szerda

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

És ímhol, az első vendégblogger bejegyzés! A szerző anonim kíván maradni, annyit elárulok róla, hogy nőnemű, egy nagyon jó barát(h)nőm és kolléganőm. A kritika teljesen az ő írása, nem nyúltam bele sehol. Olvassátok, véleményezzétek ;)


Lev Tolsztoj: Anna Karenina

Tipikusan az a könyv, amit 1. a pasik nem értenek 2.a nőknek pedig minden életfázisban mást mond. Mást üzen annak a nőnek aki már volt szerelmes de még feleség nem volt, mást annak aki már volt szerelmes és feleség de anya még nem  és mást annak aki már leélt egy fél életet egy ember oldalán és átélte az anyaságot….(de azt minden könyvről el lehet mondani)
Alapdilemma : van az a szerelem ami elsöpör mindent (megunt férjet, társadalmi konvenciókat,anyaságot) de csak a szerelem elég-e a boldogsághoz, az élethez… Minden nőnek el  kellene olvasni ezt a könyvet mielőtt elhagyja a családját.
A lényeg van nekünk az unalmas arisztokrata életet élő Anna (aki Karenina) idősödő férjjel és egy imádott 5 éves körüli kisfiúval és a sors úgy hozza, hogy találkozik a végzetével Vronszkijjal aki szintén arisztokrata unatkozó tisztecske. Szikrázás szerelem, Anna mindent borít. Minden adott a boldogsághoz, pénz, vibrálás, utazás közös gyerek- mégsem megy. A nő (ki más) túl nagy árat fizetett mindezért és bár viszonozzák a szerelmét már azt sem érzi. Szép keretben zajlik a történés, az elején a két szerelmes sorsszerű találkozása is a pályaudvaron indul, ahol valaki vonat alá esik és a kettőjük sztorijának is az vet véget, hogy Anna vonat alá veti magát végső elkeseredésében és zavart állapotában. Mindezt párhuzamosan leköveti egy másik love story, ami nehezen indul de pont ellentétes dinamikája van. Vronszkij megunt Anna előtti jelöltje (Kitty) rájön, hogy jó ember az akit Vronszkij miatt elutasított (Levin) mégiscsak érdekli és szép lassan de biztosan egymásra találnak  lesz szerelem (ha nem is a perzselő mindent felemésztő), házasság gyerek,boldogság. Mindezt (a két párhuzamosan futó,ellentétes dinamikájú és irányú sztorit) még fűszerezi rengeteg tájleírás és korabeli orosz közgazdasági levezetés és gazdaságpolitikai dilemma ami könnyen arra sarkalja az olvasót, hogy letegye és ne kezdjen újra bele.
Mindezek ellenére én már kétszer olvastam és gondolom egyre többem fogják a kezükbe venni a belőle készült új mozi után.


2013. január 22., kedd

John le Carré: Hajsza

Észrevettétek már, hogy egy jó könyv folytatása mindig gyengébb, mint az alapmű? Most sem történt másképpen sajnos.
A Karla-trilógia második könyvén látszik, hogy bestsellernek írták. És az soha nem szokott összejönni. Miért nem? Mert az író annyira szórakoztatni akarja az olvasóját, hogy közben elvész az az eredetiség, ami miatt ténylegesen bele lehet feledkezni a könyvbe.
A történet ott folytatódik, ahol az előző véget ért: Bill Hayden lebukott, a brit hírszerzés összeomlott, Smiley-ra vár a feladat, hogy újraépítse. Rá jellemző alapossággal ezt meg is teszi, de közben rájön, hogy Bill bizony valamit nagyon el akart titkolni előle. A szálak egy honkongi bankszámlához vezetnek, amin csak gyűlik a tisztázatlan eredetű pénz. Smiley megbízza Jerry Westerbyt, az arisztokrata származású ügynököt, aki főállásban nőcsábász életművész, hogy a Távol-Keleten és Indokínában keresse Karla nyomát..
Nos, van itt minden: kínai maffiafőnök, ópiumban fuldoklunk, csotrogány repülővel menekülünk Hongkongból, elveszítjük Saigont, majd szépen lassan elveszítjük a fonalat is.. Bizony ez a legnagyobb probléma: annyi mindent akar elmondani a könyv, hogy képtelenség követni a szálakat. Pláne, hogy a zseniális első rész ereje éppen a minimalizmusban rejlett, most annyira túlburjáznó, sokrétű cselekményt kell(ene) befogadni, ami egy idő után  már nagyon fárasztó.
A szöveg amúgy továbbra is zseniális: szépirodalmi szintű, miközben a hétköznapi kémzsargont is teljes mértékben el lehet sajátítani belőle, úgy, hogy nem lesz unalmas (egy mondaton belül a legvaskosabb trágárságtól képes eljutni le Carré filozófiai mélységig, azért ez nem semmi nyelvi bravúr!). 
A történetben fontos szerepet játszik az amerikai titkosszolgálat is, a leghumorosabb jelenetek azok, amikor a britek és amcsik húzzák egymást, és amikor az amcsik jó cowboy módjára be akarnak menni rendet csinálni a területre, de a britek arisztokratikus fölénnyel ledumálják őket erről.
A könyvben sajnos nincs igazán boldog vég: Jerry Westerby ugyan megoldja az ügyet, de szerencsétlenségére beleszeret a kínai maffiavezér barátnőjébe, amit ugye élve nem lehet megúszni. Smiley ugyan talpra állítja a brit hírszerzést, de Karlához nem kerül közelebb, és jellemző módon azzal köszönik meg a munkáját, hogy elküldik nyugdíjba.
Ha nem olvastam volna az első könyvet, azt mondanám, hogy ez egy jó könyv, de mivel olvastam, ezért csak azt tudom mondani, hogy egy jól sikerült utánérzés. Most már azért is elolvasom a harmadik könyvet, hogy végre megtudjam, hogyan sző végzetes hálót Karla köré Smiley!



2013. január 20., vasárnap

A sötét lovag: Felemelkedés

Christopher Nolen ismét darkban nyomja Christian Bale-el.
Nem volt ez mindig így. Főleg azért nem, mert sokáig nem a főszereplőn volt a hangsúly, hanem a főgonoszokon. Az ok rém egyszerű: nem találták azt a karizmatikus színészt, aki le tudja mosni a vászonról a rosszfiúkat. 
Elsőként ugye vala Michael Keaton, akivel annyi volt a gond, hogy a közepesnél gyengébb színész, ami a tévében nem feltűnő, de a filmvászonhoz több kell. Így történt, hogy az első Batman filmmel Jack Nicholson ment a mennybe, Jokere ma is etalon. 
A  második részből is csak Michelle Pfeiffer Catwomanje, illetve Danny DeVito pingvinje rémlik. Ezután végre lecserélték Keatont, a rossz hír az, hogy Val Kilmerre, aki még rosszabb volt, még Jim Carrey sem tudta megmenteni a filmet. Azt hittük, ennél rosszabb nem lett, aztán mégis. Emlékszik valaki a Batman és Robinra George Clooney-val? Rémálmaimban néha még visszajár: B-listás sztárok felhúzták a dögös bőrszerkót és égették magukat. Az egyetlen értékelhető mozzanat Arnie mamusza volt abból a filmből.
A Batman-sorozat minden jel szerint a végéhez közeledett. Aztán jött a mentő ötlet: Christopher Nolan, aki addig nem gigaprodukciókat rendezett, hanem elgondolkodtató, mégis fogyasztható filmeket (pl: Csapda, Mementó), vagyis a filmek minősége óriásit emelkedett. Már csak a főszereplő hiányzott, aki ezúttal nem az ügyeletes szépfiú volt, hanem egy remek színész: Christian Bale. És elkezdődött egy sikertörténet..
A Batman kezdődik óriási siker volt (még Katie Holmes szerencsétlenkedése is feledésbe merült a többi parádés alakítás mellett), és azért, mert a két főszereplő: Liam Neeson és Bale egy szinten volt, és sikerült megteremteni azt a dark hangulatot, ami illett a sötét lovaghoz. 
Aztán jött A Sötét lovag, amit Heath Ledger tett felejthetetlenné (bizony, néha jobb volt Bale-nél, ami azért nem semmi). Lehet ezt még fokozni?
Tavaly elkészült a Nolan-Bale triológia utolsó darabja (Nolan nem vállal több filmet, ezért egy korszak ezzel véget ért a Batman-filmek történetében). Nolan méltó módon búcsúzott, feladta a leckét a leendő utódnak.
A történet néhány évvel az után folytatódik, ahol az előző rész véget ért: Bruce még mindig lábadozik, a céggel nem törődik, ezért szépen kezd is tönkremenni. A városban a felszínen béke van, de ez a béke csak illúzió. Van egy maszkos rossz fiúnk, Bane (Tom Hardy jól kigyúrta magát a szerephez, nem rossz, de továbbra sem értem, miért tartják olyan nagyra), aki háborús állapotba sodorja Gotham Cityt, a nép a hősért kiállt, de ő éppen nem ér rá, mert zéró életkedve van. Először csúnyán elbánnak vele, de aztán persze hősiesen összeszedi magát, és megmenti a várost. 
A filmmel az a fő gond, hogy túl hosszú, legalább egy fél órát ki kellett volna vágni belőle, akkor tökéletes lett volna, így azért időnként lehet rajta unatkozni, de a Bale-Nolan páros azért elviszi a hátán a filmet.
Michael Cane tökéletes Alfred szerepében, Morgan Freeman is hozza a szintet. Gary Oldman ugye Gary Oldman, van nála jobb rendőrfőnök? Marion Cotillard viszont úgy látszik, Párizsban hagyta az Oscar-díjas formáját, nem túl meggyőző a szerepében. A pozitív meglepetés: Anna Hathaway. Nagyon jól áll neki a rossz kislány szerepe, aki persze kedvenc Batmanunk hatására megtér a jók közé. 
Ami a legjobb a filmben, az a dark atmoszféra: dögös kocsik és motorok, cool szöveg, lazán vett komolyság,  bűn és erény összemosódása.
Batman forever!



2013. január 19., szombat

Western, Tarantino értelmezésében

Jól látjátok, kivételesen én jövök filmkritikával, nem drága intellektüel nővérem - ergo nem művészfilm-kritika érkezik :)
Egyik kedvenc rendező Quentin Taratino, aki annyira zseniális, amennyire fura (hogy ne mondjam hülye) neve van. A Kutyaszorítóban se volt semmi (egy klasszikus mondat belőle: "Fúj, zsarus lett a kezem!"), folytatódott a Ponyvaregénnyel, Alkonyattól Pirkadatig-gal, Kill Bill-el és még sorolhatnám.
A legújabb gyöngyszeme a Django elszabadul. Már a cím is tipikusan magyarosított, mivel eredetiben Django unchained (Django "lánctalanítva"), ami jobban leírja a filmet. 



Mert miről is van szó? Amerika, 2 évvel a Polgárháború előtt, Észak-Dél, rabszolgatartók és ellenzők, négerek, fehérek és minden mocsok, ami az akkori Déllel és a gyapot-földesurakkal jár(t). A történet nem túl bonyolult: adva van 2 főhős, 1 fekete (Jamie Foxx) és 1 fehér (Christoph Waltz). Előbbi rabszolga, utóbbi  fogorvosnak álcázott fejvadász. Utóbbi kiszabadítja előbbit, kikupálja, fejvadászkodnak, megmentik utóbbi feleségét. Lövöldözés, zene, heppiend.
Eddig nem túl izgi, ugye? TÉVES!!! A szokásos western-sztorit sikerült Tarantino-sítani. A lövöldözések nagyon Kill Bill-esek, röpköd a térdkalácstól kezdve az agyvelőig minden. A néger fejvadász élvezettel öldösi a fehéreket, akik egy revolver lövésétől 10 métereket repülnek. A KKK (Ku-Klux Klán) egy rakás fehér idióta, akik azon vinnyognak, hogy nem látnak ki az egyikük felesége által készített álarcokon. 
Jó Tarantino-szokás szerint tele van régebbi-újabb sztárokkal a film: Don Johnson (Miami Vice), Walter Googins (Shield, Justified), Sacha Baron Cohen (Borat), Kurt Russell (Tango és Cash), Franco Nero!!! (az eredeti Django westernben ő volt a főszereplő).
A két kedvenc szereplőm a filmből: Samuel L. Jackson, aki egy olyan rasszista négert játszik, amilyet még nem látott a világ, és Leonardo DiCaprio (családi szlengben Kapribogyó), aki egy tipikus déli földbirtokos s.ggfejet játszik (az eredetiben "csodaszép" déli akcentussal). Természetesen feltűnik Quentin is a filmben, és szokása szerint nagyon hamar megpusztul - egy lövéstől felrobban a kezében tartott dinamit és hát szó szerint elfüstöl. 
A zene is nagyon le van találva: a spagettiwestern zenéjétől a hip-hop-ig van itt minden. 

Ajánlom mindenkinek, nagyon jó film! Aki szereti Tarantino filmeit, ezt is imádni fogja. Aki nem, az sem most fogja elkezdeni szeretni ;)

2013. január 14., hétfő

A szégyentelen

Ez egy szégyentelenül jó film!
Egyébként nagyon utáltam nézni, mert hihetetlenül brutális, amit kizárólag művészi eszközökkel ér el (vagyis nem vernek agyon senkit, nincs tényleges erőszak, de olyan hangulatot teremt, amitől rosszul érzi magát az ember).
Adva vagyon egy 30-as new yorki yuppie, akinek hihetetlenül üres a felszínen sikeres élete. Jó munkája van, szép lakása, mégis borzalmas boldogtalan. Miért? Mert magányos, nagyon. Pornófüggő, prostikat fizet, halálra unja magát. Minden érzelmet kizár az életéből, az egyetlen hugával való kapcsolata sem túl mélyenszántó: amikor bajban van a hugica kifizeti az adósságait, engedi, hogy nála lakjon, de a problémáira nem kíváncsi. Aztán a húga öngyilkosságot kísérel meg, amin teljesen kiborul, rájön, hogy semmit sem ér az élete, ideje változtatni a dolgokon. 
Michael Fassbender bevállalós fiú, van ebben a filmben fiúval, lánnyal, két lánnyal, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy a kamera az arcát mutatja, miközben zajlanak az események, és mit látunk? Ürességet, csömört, reménytelenséget. Amikor pedig a film végén pusztán arcjátékkal bemutatja, hogy van remény (a metrón néz hosszan egy lányt), hát az valami hihetetlen. Na erre szoktam mondani, hogy egy jó filmhez alapvetően három dolog kell: egy jó forgatókönyv, egy jó rendező és egy jó főszereplő. Ezek itt most adottak voltak, a film ezért nagyon üt.
Carey Mulligan a hugica szerepében zseniális, amikor a New York, New York című dalt énekli teljesen reményvesztetten, nemcsak Fassbender sírt a filmben, hanem én is. Márpedig én nem vagyok egy sírós típus, nehéz meghatni, vagyis nem egy hétköznapi színésznőcskéről van szó. Egy lecsúszott énekesnőt alakít, akinek szintén a bátyja az egyetlen, akihez érzelmi kapocs fűzi, ő is lefekszik fűvel-fával (úgy látszik, ez családi vonás), és ő is az igazi érzelmeket keresi, amit persze a felszínes kapcsolatokban nem talál meg.
A film a nagyvárosi élet elidegenedett, kiüresedett életformáját mutatja be, brutális őszinteséggel. Kegyetlenül jó film!
Művészfilm, ínyenceknek!