2013. január 13., vasárnap

Vampyri

Már régóta érlelődik bennem egy vámpíros bejegyzés, erre megelőz a nővérem. Jellemző. No mind1, így is megírom :)
A fáma szerint, fél órával azután, hogy feltalálták a mozgóképet, feltalálták a szexfilmet is. Most nem erre indulunk el, csak gondoltam érdekességként megosztom veletek ;)
Szóval ahogy tezsvérem korábbi bejegyzéséből látható, a vámpíros történet a Nosferatuval kezdődött:


Még mindig fekete-fehérben nyomulva, Lugosi Béla nagy benyomást tett az egész vámpír-Drakula bizniszre:


Ugye kis hazánk szülötte, borzalmasan erős akcentussal, nagy, pátoszos mozdulatokkal. Tőle ered a "klasszikus" vámpír felszerelés: fehér ing, fekete nadrág, kívül fekete-belül piros nagy galléros köpeny, a legendás "Áj nevör drink....vájn".
Bevonva az írott médiát is, meg kell emlékeznünk Bram Stoker nagy klasszikusáról, a Drakula gróf válogatott rémtetteiről, amit én is elolvastam, és nekem tetszett. Nem egy csehovi mélységű mű, de a maga korában biztos nagy felháborodást keltett az "erotikus" bejegyzésekkel.
Bélánk halála után elég sokáig pangott a piac, nem sok megemlítésre érdemes megfilmesítés-könyv történt. A sátánista mellékszálat kihagynám, az nem az én világom.
A következő film, amit a témához kötnék, az a '60-as évek végéről származik, A vámpírok bálja című vígjáték az éppen fénykorát élő Roman Polanski rendezésében és főszereplésével helyes kis fricskát mutatott a műfajnak. 


Ezután megint évtizedekig várni kellett, hogy minőségi filmet/könyvet találjunk a témában. Ámde jöttek a 90-es évek, amik a legjobbak voltak szerintem, és itt aztán megindult a dömping.
Könyvek közül kiemelném Anne Rice: Interjú a vámpírral c. könyvét, amiből egy szerintem egész jó filmet készítettek, többek között Brad Pitt, Antonio Banderas, Tom Cruise főszereplésével. Mellesleg pont Tom volt az, aki a legbénább volt szerintem a filmben. Ide kívánkozik egy kis érdekesség: a Claudiát játszó gyermek Kirsten Dunst és Brad Pitt csókjelenete (?), ami hatalmas felháborodást váltott ki a legendásan prűd Amerikában. Ímhol a botrányos rész, a legutolsó másodpercnél:


(Azért itt jegyezném meg, hogy Amerika közismerten a legnagyobb pornó-gyártó nemzet, és itt hisztikélnek ilyeneken. Mindegy.)
A filmhez íródott egy nagyon jó album, aminek - ki hinné - Interview with the vampire a címe, és a Guns'n'Roses követte el rajta a Sympathy for the Devil-t. 

Szintén a '90-es években készült az Ed Wood, ami ugyan a legendásan gagyi rendezőről szól (Johnny Depp játssza, szokás szerint csodálatosan), de Martin Landau zseniális előadásában szerepel Béla barátunk is.


Kedvenc évtizedem terméke az egyik régi kedvenc sorozatom, a Buffy, a vámpírok réme (ezt megelőzte egy ugyanilyen című film is, de azt inkább hagyjuk). Tinilány, vámpírok, mindenfajta rémek, szerelem, szakítás, világvége, rengeteg humor. 


Eme sorozat egyik mellékszereplőjéből készült egy másik, általam nagyon szeretett sorozat, az Angel, David Boreanazzal, aki jelenleg a Bones-ban  - Doktor Csont - nyomja. 


Az egyik legjobb Drakula-megfilmesítést is a '90-es éveknek köszönhetjük: Francis Ford Coppola rendezésében, Gary Oldman, Keanu Reeves, Winona Ryder és Sir Anthony Hopkins főszereplésével. A létező legjobb feldolgozás szerény személyem szerint, és határozottan eredeti nyelven ajánlom megnézni, mert az akcentusok magyarul visszaadhatatlanok sajnos. Gary Oldman kacagása a trailer végén zseniális.


Ezután sokáig néma csönd, majd következett a Twillight. Tudjátok, Edward, Jacob, Bella. Vámpír, vérfarkas, szerelem blablabla. Meg kell mondjam, a filmek nagyon gagyik, az egyetlen jó dolog benne a félmeztelen Jacob ;) 


A könyvek viszont nagyon jól meg vannak írva, benne van a mindent elsöprő szerelem, a szakítással járó szívfájdalom. Megéri elolvasni. Sőt, szinte kötelező :)

Ennek hozadéka az általam nagyon imádott Vampies suck című csoda, aminek nem is tudom a magyar címét, de a lényege, hogy agyonfikázza a Twillight-filmek kliséit. Aki látta a Twillight-ot, nézze meg ezt is, mert naggyon jó!


Még két vámpíros sorozat kiabál megemlítés után: True Blood és The Vampire Diaries. A True Blood-ot én csak vámpíros-kefélősnek nevezem, mert kb. erről szól: szex, vámpírok, déli akcentus, tündérek, V-függők. Nagyon jó sorozat, csak ajánlani tudom! Hogy egy jó indokot mondjak: Alexander Skarsgaard.


Az egyik legjobb rapper, Snoop Dogg is imádja Sookie-t:


A főcímdal pedig egészen egyszerűen zseniális:


A Vámpírnaplók is keményen eyecandy faktorral dolgozik:


A mostani filmek közül egyértelműen a Hotel Transsylvania-t ajánlom, behalás:



Nos, remélem sikerült kellően körbejárnom a vámpíros témát :) Jó szórakozást :)





2013. január 12., szombat

Sylvia Plath: Az üvegbura

Ismét kipipálhatok egy könyvet a listáról, most Sylvia Plath novelláját gyűrtem le.



A könyv története röviden: adva van egy vidéki jány a 60-as évek Ámerikájában, aki megnyer egy díjat, ami keretében egy hónapig New Yorkban tölti az időt hasonló nyertes lányokkal. Parti parti hátán, pufi, zizi, ki mit kíván. Hősnőnk, Esther Greenwood jól érzi magát, majd a hazautazás előtti éjszaka megpattan benne valami miután majdnem megerőszakolják - kicsinkét bekattan. Vagyis inkább keményen depressziós lesz - 3 hétig hajat nem mosós, ágyból fel sem kelős depis. Öngyilkosságot kísérel meg, a kor "divatjának" megfelelően elektrosokkal kezelik. Bekerül egy "szanatóriumba", ahol jó pár hónap alatt meggyógyul. 
Még soha nem voltam depis, nem tudom milyen érzés lehet, de ahogy le van írva, kicsit kapisgálom. Nem véletlenül szerepel az üvegbúra a címben: a szerző megfogalmazása szerint úgy érzi, mintha egy búra lenne felette, és a világ többi része azon kívül. Nekem nem kicsit hajaz az Észvesztőre, de tetszett. Érdekes.

No, ezek után meggugliztam Sylvia Plath-ot, és megtudtam, hogy a könyv önéletrajz is lehetne. Tényleg eltörte a lábát, tényleg volt egy Buddy az életében, eltöltött egy hónapot New Yorkban, úgy akart öngyilkos lenni, ahogy a könyvben Esther. '63-ban lett öngyilkos, a könyv megjelenésének évében.

2013. január 10., csütörtök

Suszter, szabó, baka, kém

Három nagyon jó okom volt, hogy kíváncsi legyek a filmre: John le Carré, Gary Oldman és Benedict Cumberbatch (bocs Ben, bírlak, de azért Garyt még nálad is jobban!)
John le Carré a kortárs angol irodalom emblematikus alakja, kémregényeire Hollywood is lecsapott, de természetesen nem tudtak mit kezdeni a tipikusan angol történetekkel: sem a Panamai szabó, sem az Elszánt diplomata nem lett igazán sikeres. Ideje volt, hogy Anglia is próbát tegyen nemzeti kincsével: az Árulás című John le Carré filmből angol színészekkel (de milyenekkel, úristen! - bocs a beájulásért, de én azt gondolom, hogy a legjobb színészek Angliában teremnek, Shakespeare hona ma is a művészet fellegvára), angol rendezővel filmet készítettek Suszter, szabó, baka, kém címmel.
John le Carré teljes mellszélességgel kiállt a film mellett: producerként is beszállt, sőt egy cameo erejéig színészként is megjelent a filmben. A forgatókönyvet viszont nem ő írta. Sajnos, ez látszik is.
Elkövettem azt az óriási hibát, hogy rögtön a zseniális könyv elolvasása után megnéztem a filmet. És földhöz is vágtam azonnal dühömben, mert teljesen mást láttam a filmben, mint amit én elképzeltem magamnak. Szidtam a rendezőt, hogy ezt az álomszereposztást hogyan hagyta semmibe veszni, szidtam a forgatókönyvírót, hogyan ronthatta el ennyire a szöveget.
Aztán higgadtam egy hetet, és megnéztem újra. Nos, másodjára azt kell mondanom, hogy egész jó film született, de kicsit jobb rendezővel lehetett volna ez mestermű is.
Gary Oldman egyszerűen zseniális Smiley szerepében, nem véletlenül jelölték több díjra ezért az alakításért,  ez jó esetben sima Oscar-díj lehetett volna (rég megérdemled már Gary, csak idő kérdése, és a tiéd lesz, de nincs rá szükséged, mindenki tudja, hogy te vagy napjaink legjobb angol színésze!).
Gary mindenkit lemos a vászonról, pedig olyan játszótársai vannak, mint pl. John Hurt, Colin Firth (ebben a szerepben közel sem olyan meggyőző, mint A király beszédében, de azért hozta a szintet), Ciarán Hinds (Cézár a Róma c. sorozatból), Toby Jones. Kedvenc Benem magához képest halvány egy kicsit, a Garyvel közös jelenetekben pedig azért látszik, hogy van még mit tanulni.. Tom Hardynak van néhány jó jelenete, de szerintem messze túlhájpolják a fiút, jó, jó, de azért annyira nem. 
Nagy öröm, hogy néhány mellékszerepben magyar színészek is feltűnnek (Mucsi Zoltán, Kállóy-Molnár Péter), köszönhetően annak, hogy Budapesten forgatták a film egy részét (ezzel bezzeg nem volt tele annyira a sajtó, mint a Die Harddal, pedig  Bruce Willist egy lapon sem lehet említeni a filmben szereplő színészekkel, de hát ez van). Budapest is saját jogán és nevén szerepel nagyon szép képekkel, jó érzés viszontlátni a filmvásznon.
A film jól tükrözi a regény hangulatát: hideg, rideg, érzelemmentes. Nagyon jól sikerült bemutatni a 70-es évek atmoszféráját, a kamerakezelés brilliáns: a színészek egy-egy tekintetéből kiolvasható egy egész emberi sors. Ami miatt nem lett mestermű: a rendező elkövette az a hibát, hogy túlságosan visszafogta a színészeit, hagyni kellett volna őket játszani, a másik probléma pedig a vágás: időnként nem elég feszes a film, nem tudja fenntartani az intenzitást, kizökkenünk, és néhány jelenetet fel kellett volna cserélni időben. 
Összességében egy jó film született, az angol film ismét megmutatta, hogy mire képes.
Ahogy olvastam, eldőlt, hogy folytatják a filmet, már készül a forgatókönyv, remélem a rendezőt lecserélik, és végre láthatunk egy nagyon jó John le Carré filmadaptációt.

2013. január 8., kedd

Bram Stoker: Drakula

I
Itt ma bizony vér fog folyni!
Hála a jó égnek, végre vége az Alkonyat sagának, nagyon elegem volt már a vértelen, vega vámpírból, akik halál unalmasak voltak és szikrányi szexepil sem szorult beléjük (na mondjuk, ahhoz színész is kellett volna, de a filmben csak biodíszleteket láthattunk helyettük). Azért, hogy a húgom szóba álljon velem,  megjegyzem, hogy a farkasemberek legalább jól néztek ki. 
Lassan kezd csillapodni a vámpírláz, de mivel én fordítva működöm, ezért hirtelen kitört rajtam a Drakula-mánia. Azt gondoltam, hogy menjünk el a forráshoz, és olvassuk el a könyvet, amely annyi filmrendezőt megihletett. 
Abraham ("Bram") Stoker Dublinban született 1847-ben, és 1912-ben halt meg Londonban.
Szegény családban született, Apja nyomdokába lépve tisztviselő lett, de két igazi szereleme volt: a költészet és a színművészet. 1878-ban megnősült, és Londonba költözött, ahol az Irvings Lyceum Színházánál menedzserként tevékenykedett. A színházi munka mellett jutott ideje az írásra is. 
1890-ben az író találkozott Vámbéry Ármin magyar professzorral, aki először mesélt neki a havasalföldi uralkodó, III. Vlad Tepes Drăculea legendájáról. E karakter nyomán hat évi kutatómunkával alkotta meg Stoker a vámpír figuráját. Habár hihetetlen, de Stoker sosem járt Kelet-Európában. A regény a négy fal közti kutatómunka iskolapéldája. Sokáig gondolkozott a cselekményen. Többek közt a British Libaryben és a Whitby könyvtárban kutatott. 1897-ben megjelent a Drakula gróf válogatott rémtettei regény és osztatlan sikert aratott. Később még több művet is alkotott, de a Drakula sikerét soha nem tudta megismételni.
A regényre az új művészeti ág, a film azonnal lecsapott, a horror műfaját teremtve meg ezzel.
Az első filmadaptáció A Nosferatu (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens) egy 1922 ben bemutatott fekete-fehér, német némafilm, Friedrich Wilhelm Murnau rendezésében. 
Aztán jött Lugosi Béla, és megszületett "a" Drakula:
Aztán a Drakula-láz csillapodott, de búvópatakként mindig meghúzódott a háttérben, várva az alkalmat, hogy újabb áldozatokat szedjen.
Miért is van olyan hatalmas sikere a vámpírsztoriknak? Kihagynám a horrorfilmekre vonatkozó esszét (főleg azért, mert hidegen hagy a műfaj), inkább lássuk a lényeget: az igazság az, hogy  mi lányok, szeretjük a rossz fiúkat (én sem vagyok kivétel). Na persze, jók vagyunk (na jó, igyekszünk), és a jófiúk a kedvenceink, de néha kedvünk támad rosszalkodni is. És ilyenkor jöhetnek a dögös, szexi vámpírfiúk, akiken jókat lehet borzongani, és elméletben elcsábulni. Aztán másnap minden megy tovább. Ennyi.
A filmek után kíváncsian vettem a kezembe a könyvet. Óriásit csalódtam. Még jó, hogy nem volt hosszú, mert végigdühöngtem. Nos, azt el kell ismernem, hogy a horror ma általunk ismert alapjait lerakta a könyv (dramaturgia, csábítás, jó-rossz küzdelme, a végső bukás stb.), de a várt borzongás részemről elmaradt. Aztán rájöttem, hogy viktoriánus mércével kell mérni ezt a könyvet, az akkori erkölcsi nézetekhez képest hatalmas szenzáció lehetett ez a könyv,  mai világunkban nyugodtan elmegy esti mesének.
Többet biztosan nem veszem a kezembe ezt a könyvet, azzal vigasztaltam magam, hogy megnéztem Coppola Drakuláját:
Na ez igen, ez már Drakula! Gary Oldman van olyan jó színész, hogy meg tudja mutatni Drakula emberi oldalát is, habár maga a megtestesült ördög. Coppola pedig Coppola, vagyis eposzi látványorgia kerül a vászonra. A Baráth - lányok kedvenc idézetei a filmből: "én soha nem iszom - bort" (kedvenc húgom), I have crossed times of the oceans to find you (átszeltem az idő óceánját, hogy megtaláljalak - romantikus lelkem kedvenc mondata).
Mert a vér az élet!

2013. január 5., szombat

Hattyúk tava

Tavaly láttam A fekete hattyú című filmet (ezért kapott megérdemelten Oscar-díjat Natalie Portman), nagyon tetszett, és megígértem magamnak, hogy egyszer meg fogom nézni a Hattyúk tava című balettet.
Az alkalom a két ünnep között jött el, ugyanis az Uránia Moziban leadták a moszkvai Bolsoj Balett (a balettszakma csúcsa) előadásában Csajkovszkij világhírű darabját. 
Nos, két dolog biztos: a Bolsoj Balett tényleg fantasztikus, és a balett nem az én műfajom.
A Hattyúk tava című balettet 1875-ben rendelték meg Pjotr Iljics Csajkovszkijtól, aki mindössze egyetlen év leforgása alatt elkészült a remekművel. A ősbemutató 1877-ben volt, Moszkvában. A most leadott balett koreográfiáját 2001-ben állította össze Jurij Grigorovics (a szentpétervári Kriov Balett szólótáncosa volt, majd a Bolsoj Színház művészeti vezetője lett). 
A történet röviden: a palotában Siegfried herceg születésnapját ünnepli. A fiatal lányok megpróbálják magukra vonni a figyelmét, hiszen az ifjú hercegnek a születésnapi bálján kell menyasszonyt választania. Amint lemegy a nap, a tiszta és igaz szerelemről álmodozó Siegfried megszökik, és egy csapat hattyú nyomába ered. Aztán találkozik Odettel, kitör a szerelem, ami tragédiába torkollik..
Hangsúlyoznám, hogy életem első (és minden valószínűség szerint utolsó) balett előadásán vettem részt, ezért csak laikusként tudom megosztani az élményeimet: lenyűgöző volt a látvány, hihetetlen pompa, díszletek, csodálatos technikai tudás, fantasztikus koreográfia. Komolyan mondom, minden balettművész élsportolói teljesítményt nyújt: szinte úsznak a levegőben, fittyet hánynak a gravitációra. Inkább nem akarom tudni, hogy mit szenvednek ezért a légies könnyedségért.. Ugyanakkor azt kell mondanom, engem egyáltalán nem varázsolt el annyira az előadás, ahogy gondoltam. Na persze, szép, szép, de annyira művi..Ráadásul nem viselem túl jól, hogy harisnyás fiúkat kell nézegetnem, akik nagyon lányosan viselkednek..
Odett alakítója, Marija Alekszandrova fantasztikus volt, igazi prímabalerina, éteri, amit előadott. Siegfried herceg (Ruszlan Szkvarcov) eléggé szürke volt,  technikailag tökéletes volt az előadás, de a művészi kifejező erő bizony hiányos volt. Nekem a legjobban Rothbart (Nyikolaj Ciszkardize) tetszett, ördögien jó volt, neki volt a legnagyobb drámai ereje, mindenkit lemosott a színpadról, és természetesen tökéletes technikával adta mindezt elő.
A két felvonás között kis kulisszatitkokat is megtudhattunk az előadásról, és a Bolsoj Balettről. Érdekesség, hogy a 80-as években úgy kellett előadni a művet, hogy ne tragédia legyen a vége, hanem happy end, csak a politikai változások után adhatták elő a darabot az eredeti változatban. 
Összességében azt kell mondanom, hogy nem bántam meg, hogy megnéztem az előadást, ezt egyszer mindenkinek látnia kell, de be kellett látnom, hogy engem a balett nem köt le.




2013. január 2., szerda

John le Carré: Árulás

Hidegen hagyott a kémek világa. Eddig.
Na persze, minden James Bond filmet megnéztem, de az eszembe se jutott, hogy kémekről szóló könyvet kellene olvasnom. Aztán egyre több helyen olvastam, hogy John le Carré csodákat alkotott a műfajban. És egyre kíváncsibb lettem. Végül kivettem a könyvtárból találomra egy John le Carré könyvet. Tényleg véletlenszerű volt, mivel egyik művét sem ismertem, ezért cím alapján választottam. És mint kiderült, sikerült kiválasztanom a Karla-trilógia kezdő könyvét.
Először is nézzük ki is John le Carré, az egyik legjobb kortárs angol író. 1931-ben született a dorseti Poolban, Angliában. Nehéz gyerekkora volt: az édesanyja ötéves korában elhagyta a családot (majd tizennyolc évvel később visszatért), az édesapját pedig biztosítási csalásért zárták börtönbe, és a későbbiekben is sokszor került összetűzésbe a törvénnyel.
1948–1949-ben a berni egyetemen tanult idegen nyelveket, majd 1950-ben csatlakozott a brit hadsereg hírszerző testületéhez, ahonnan Ausztriába rendelték ki. Ott zömmel olyan embereket hallgatott ki, akik átjutottak a Vasfüggönyön. 1952-ben visszatért Angliába, az oxfordi Lincoln College-ban kezdett el tanulni, mellette pedig az MI5-nak kémkedett szélsőbaloldali csoportokba beépülve, lehetséges szovjet ügynökök után kutatva.
1954-ben az apja tönkrement, ezért Cornwell abbahagyta a főiskolát, és ügynöki munkája mellett tanításba kezdett (német és francia nyelvet); ezidőben több főiskolán is alkalmazták.
1958-ban tiszti rangot kapott az MI5-nál. Ügynököket irányított, kihallgatásokat szervezett, telefonvonalakat hallgatott le és betöréseket hajtott végre. Lord Clanmorris (írói nevén John Bingham) bátorítására kezdett bele az írásba, az 1961-es Ébresztő a halottaknak volt az első regénye. Ezen felül Lord Clanmorris volt az egyik fő inspirációs forrás George Smiley karakterének a megszületéséhez, aki később is visszatérő szereplője lett le Carré regényeinek, többek közt a Karla-trilógia főszereplője is.
1960-ban áthelyezték az MI6-hez – a külföldi hírszerzéshez – és másodtitkárként beépülve dolgozott a bonni Brit Követségen. Innen később politikai konzulként Hamburga helyezték át. Itt írta meg 1962-ben az A Murder Of Quality című detektívregényt, majd egy évvel később a Kém, aki bejött a hidegrőlt. Az utóbbi óriási sikere miatt Cornwell 1964-ben kilépett a hírszerzéstől, hogy csak az írásnak szentelhesse az életét. A legutolsó ügye Kim Philby árulása volt, aki a KGB-nek fedte fel több brit ügynök kilétét is. 1974-ben ezt örökítette meg az Árulás című regényében (a Karla-trilógia első részében).
Bizony, egy igazi kém volt, naná, hogy nála jobban senki nem tudja bemutatni a kémek világát.
Az 1950-es és 1960-as években az MI5-nak és MI6-nek dolgozott, ezért a regényeit álnéven kellett írnia. A harmadik könyve, az 1963-as A kém, aki bejött a hidegről, nemzetközi bestseller lett, és mindmáig az egyik legelismertebb regénye, mind a saját életműve, mind a műfaj tekintetében. Ezt követően a hidegháború legelismertebb krónikásává vált a Karla-trilógiának köszönhetően. A kommunizmus bukása után regényei témája megváltozott: történetei helyszínéül többek között szovjet utódállamokat, Közép-Amerikát, illetve az utóbbi időben Afrikát választotta.
Számos regénnyel érdemelte ki, hogy a huszadik századi kémirodalom egyik legnagyobb írójának tekintsék. 2008-ban a Times a huszonkettedik helyre rangsorolta az "50 legnagyobb brit író 1945 óta" című listáján.
Na szóval, eléggé feljazva kezdtem neki a könyvnek: most megtudom, hogy milyen igazi kémvilág, vajon milyen, hűha. Hát, mit mondjak, már az első oldalak után kiderült, hogy James Bond csillogó, felszínes világát el lehet felejteni. Nincsenek szuperkémek, szupernők, szuperautók, az alkoholt sem felrázva és nem keverve isszák. Az első ötven oldal maga a sokk: unalmas bürokraták  ücsörögnek egy még unalmasabb irodaházban és unalmasan fecsegnek. Aztán hirtelen megmozdul az állóvíz: egy kiugrott ügynök miatti műsor után megkérik Smiley-t, a nyugdíjazott kémet, hogy nézzen már körül az ügynökségen, mert tutira tégla van a házban, csak nem tudják, hogy ki az. Smiley minden csak nem James Bond: teljesen átlagosan néz ki, ugyan van egy csodálatosan szép felesége, de az folyamatosan megcsalja mindenkivel, aki él és mozog, maga a megtestesült bürokrata. Viszont nagyon okos. Ez nem derül ki elsőre, ahogy az események haladnak előre, kiderült, hogy az unalmas hivatalnok álcája mögött egy zseniális manipulátor rejtőzik, aki lassan, de biztosan eljut a megoldáshoz. 
A könyv zsenialitása nem igazán a történetben lakozik, hanem a stílusban: egyrészt bemutatja a kémek igazi világát, ahol mindenki mindenkit gyanúsít mindennel, senki sem bízik senkiben, másrészt pedig a jelen és a múlt történéseinek egyidejű bemutatásával fenntartja az intenzitást, folyamatosan izgulhatunk azon, hogy vajon most mi fog történni, és tényleg az utolsó pillanatig nem lehet rájönni, hogy ki az áruló. 
Igazából nincsenek komoly akciók a könyvben, de olyan jól van megírva, hogy egy sima ügyirat ellopása közben annyira izgultam, hogy vajon sikerül-e a manőver, mintha egy akciófilmet néztem volna.
Irodalmi igényű kémregény ez bizony, a legjobb fajtából, mindenkinek csak ajánlani tudom!
Természetesen ma kihoztam a könyvtárból a trilógia másik két kötetét. Természetesen megrendeltem a könyvből készült Suszter, szabó, baka, kém című filmet. Természetesen függő lettem..

2013. január 1., kedd

A nyomorultak


Előzetesen azt kell tudni, hogy színházfüggő vagyok, ezen belül musicalfüggő. A telefonom pinkódja pedig hosszú évek óta 24601. Igen, ez Jean Valjean száma. Egy régi színházi előadásra emlékére, még középiskolás koromban láttam a Rock Színházban Földes Tamás főszereplésével (Szinetár Dóra volt Gavroche), és amit azóta sem tudott felülmúlni  nálam egyetlen musical sem. 
A musical Victor Hugo azonos című regénye alapján született, és hihetetlen lelki mélységekbe kalauzolja nézőit, Miklós Tibor fantasztikus magyar fordítása pedig még mélyebb dimenziókba emeli a művet.
Őszintén mondom, zéró elvárásokkal ültem be a filmre, egyszerűen csak kíváncsi voltam. Mit mondjak, elég szomorúan álltam fel a film végén. Az alapvető probléma a két főszereplővel: Hugh Jackmannal (Jean Valjean) és Russel Crowe-al a következő: Hugh-nak nagyon jó hangja van, de nincs benne drámai erő, és az a nyers őserő sem látszik, ami Jean Valjean alapvonása, Russel drámai erejével nincs gond, viszont hangja sincs. Nem egy nyerő kombináció, ugye? Hát, nem. Sajnos az Oscar - díjas rendező, Tom Hooper (A király beszéde) egyáltalán nem tudott felnőni a feladathoz, kusza jelenettengerben gázolunk, a musical sodró ereje nem jön le a vászonról (kivéve a barrikád jelenetek, a forradalmi hév természetesen mindenkit magával sodor), és a film eszközeivel nem tudta kifejezni a musical sokrétű mondanivalóját.
A mellékszereplők mentik meg a filmet: Anna Hathaway egyszerűen csodálatos, az Oscar-jelölés tuti. Sascha Baron Cohen, mint Thénardier, és Helena Bonham Carter, mint Madame Thénardier lenyűgőzően jók, Samantha Barks, mint Eponine nagyszerű (na ja, az angoloknál a színpadon is ő játsza ezt a szerepet, látszik is). A többiek viszont felejthetőek, Marius alakítója pedig kifejezetten csapnivaló.
Annak, aki még nem látta színpadon a darabot, érdemes megnéznie, a többiek viszont velem együtt inkább vessék rá magukat a youtube-ra, és keressenek rá a színházi előadásokra.